Arról lehet-e szó vajon, hogy manapság a regény a legkelendőbb „portéka” a szépirodalmon belül? Mert az általam az Olvasólámpa rovatban legutóbb elemzett Spiró-kötet (Diavolina) is ezt a besorolást kapta, holott leginkább életrajznak – és még csak nem is „regényesnek” – tekinthető, Pap Éva könyve pedig egy az egyben önéletrajz. Noha szépirodalmi igénnyel megírva, sokkal inkább, mint a másik. De a lényeg a lényeg: a kiadóknak nem kellene az olvasót hülyíteniük, mert részint nem hülye, részint, még ha az is, hosszú távon ez nem fog működni.
Az egyszerűségében gyönyörű című Holdpor – emiatt esett rá a választásom, Pap Éva neve nem csengett ismerősen – kissé nehézkesen indul. Noha a szerző 1939-ben született, foglalkozására nézve színész – és nem író. Szembesülhetünk gyorsan az elsőkötetesek gyakori hibájával, nevezetesen az egyes részletek túlzottan aprólékos leírásával, elsősorban a helyszínekével. Ez a „nosztalgiabizsergés” – természetesen a gyermekkor helyszíneiről van szó – izgalmas lehet leírva is, visszaolvasva is a szerzőnek (és talán a bevallottan elfogult kollégának is, aki a fülszöveget írta a kötethez), az olvasónak már sokkal kevésbé. Még ha megkapó is a stílus. Mert valamitől az ez az egyszerű, mesélős előadói mód. Szóval nagy kár volt ezt a rengeteg felsorolást, felesleges részletet benne hagyni. Az elején. Mert utána szerencsére ezek elmaradnak. Ami még szintén rettenetesen zavart – ugyancsak a bevezető fejezetekben –, hogy Pap úgy beszéltet kisgyerekeket, ahogy kisgyerek nem beszél. A világon sehol, ebben biztos vagyok. Tehát nehézkesen indulunk – de már itt érezzük, hogy nem kellene a könyvet a sarokba vágni, vagy akár higgadtan félretenni. Lapozzunk csak tovább.
Pap Éva színésznő, és éppen a világháború hajnalán született. A Dunántúlon, és gyermekkora is leginkább Pápához köthető, ahol édesapja vasutasmunkát kapott, de hamar elhalálozott, így az anyja, aki előtte legfeljebb házimunkát végzett, most igencsak nehéz helyzetbe került a két gyerekkel (Éva bátyja is jelentős szerepet kap a „regényben”). Úgy találja fel magát, ahogy tudja, és bizony, mielőtt eladói álláshoz jutna, még „ágyra járó” szállóvendégeket is fogad olykor... akik ugyanabban az ágyban alszanak, amelyikben az anya és a kislánya is (a báty pedig egy külön priccsen, de ugyanabban a szobában)... Nem kell félreérteni, nem bárcás prostituált lesz az anya. De azért egy kis anyagi extra reményében, hm, fogalmazzunk úgy, „némi engedményt tesz” néha erkölcsi szempontból. És ezek a „vacsoravendégek” olykor bizony megkívánják a „sokkal hamvasabb pipihúst” is. Akár csak a szomszéd vagy később a mostohaapa. A szemrevaló kislány úgy hat-hétéves korától van kitéve különböző nemi zaklatásoknak – szerencsére aránylag olcsón megússza mindig, bár egy mutatóujj egyszer veszélyesen közel kerül a szűzhártya átszakításához, szintén még tízéves kora előtt –, az anya vakot játszik, ami egy szoba-konyhában nem lehet túl egyszerű... és ez így folyik végig a gyermek- és a tinikorban. (A későbbiekről nem szól a fáma, a könyv a színművészetire való sikeres felvételi után befejeződik, csak néhány bekezdést olvashatunk még az egyes sorsok további alakulásáról.) Szól még ez a kötet sok minden másról, mindarról a kisezer csodáról, örömről és bánatról, játékról, barátságról, szerelemről, amiről általában minden gyermekkor. (Amiben az átlagtól eltér, az talán az ártatlanság és naivitás szokatlanul korán való elvesztése.) Ezt a témát valószínűleg azért domborítottam most ki, mert a szerző is ezt teszi. Ami pedig ennél is sokkal markánsabban jelen van, az az anyához fűződő, ambivalens érzelmekkel megtűzdelt kapcsolat. Nem hiába színművész a szerzőnk – ez valóban drámai!
Izgalmas az is, amint a háborúról, ama „nagyról” mesél, ahogyan azt aprócska lányként megélte, vagy ezt követően a rendszerváltásról, az államosításról – bár érdekes módon a Sztálin- és Rákosi-terrort épp csak érinti. (Ami azért dicséretes, mert ezzel a témával ma akármelyik könyvet el lehet adni, Pap viszont mégsem él ezzel az olcsó megoldással.) És bár időnként legszívesebben felüvöltöttem volna a – kislánykori vagy időskori – következtetéseitől, világképétől, mégis egyre sebesebb tempóban faltam az oldalakat. Arra is kíváncsi voltam, miért adta könyvének ezt a címet, ami a figyelmemet azonnal felkeltette. S noha voltak ötleteim, egészen a kötet végéig nem bizonyosodhattam meg afelől, helyesek-e. Mivel Pap Éva tényleg csak az utolsó oldalon adja meg a megfejtést – én sem fogom most elárulni.
Mitől működik végső soron, miért olvastatja magát – számos hibája, „amatőr” megoldása ellenére – ez a könyv? (A gyatra lektori/szerkesztői munkát még nem is említettem...) Van valami titka, az bizonyos. Valószínűleg a totális őszinteség, a testi-lelki lemeztelenedés.
