Miközben a kötet recenzense afelett töpreng, Móra Regina munkája miért kisregény, és miért nem hosszú elbeszélés, magam már a könyv elején felkiáltok: költemény! Óriáspoéma, és óriási! Elemi erejű prózaversként éltem meg a Peremlakókat.
Belső monológokból áll össze a mű, feltételezhetően egy – vagy több – család tagjainak gondolatai elevenednek meg a papíron, döbbenetes, ahogyan a narrátor személye akár egyetlen körmondaton belül is váltakozik. Mielőtt a 46. oldalon rábukkantam volna a cikkem címének kiválasztott részletre, már eszembe jutott, hogy a szöveg bábeli – mégsem kaotikus. Szépen követhető, ha nem is mindig értelmileg, olykor inkább érzelmileg a „történet”. Mert lineáris történetvezetésről aligha beszélhetünk, egésszé összeálló történetfragmentumokról annál inkább, a peremlakók élménymorzsáiról és ezekhez kapcsolódó érzéseiről. Az alcím elárulja, ez tulajdonképpen egy „családtörténet a Marson”. ...és miért éppen a Marson?, tesszük fel a kérdést az elején. A vörös bolygó vörös pora kavarog a levegőben, és mindenre alászáll, mindent belep. Mars, a hadisten uralja ezt a szikkadt bolygót, sivár minden, csupán akkor pezsdül a vér, ha inni lehet, csókolni vagy lőni. Móra – akár csak Sirbik és Danyi legutóbbi köteteikben – maga is jócskán elidőz a ’90-es évek háborúinál – és szól a két világháborúról is –, most jött volna el ennek az ideje? A „nagy csaták” mellett persze szó emelkedik itt még a munka, a család, a gyereknevelés etc. „apró harcairól” is, mindez nagyon hitelesen, mélyen átélve. Úgy tud a szerző elborzasztani, hogy közben nem nyomaszt. (Éppen ezért – ritka pillanat – nem hiányoltam a humort a szövegből. Sőt. A mű egyetlen apró hibájaként éltem meg, amikor a szerző itt-ott beemelte Micimackót, Ká kígyót és egyéb mesefigurákat, máshol pedig eljátszott a tüdőgyuszi mintájára az idegropi kifejezéssel. Bár talán humornak lett szánva, cseppet sem volt vicces, se szellemes, közben kibillentett a kellemesen borzongató hangulatból.)
Rendkívül izgalmasak még Móra különleges nyelvi megoldásai is. Egészen egyedi hangon szólal meg. „A földművelés nem jövedelmező, sok munkával járó, nehéz életforma, az állattartás is a gazdagnak való, csak a sokból lehet megélni, a vanból alkotni. Spórolni! Azt, a vanból én is tudok spórolni. Duma. Emlékszem, háború, ismét, nem is olyan régen – mintha tegnap lett volna, tegnap is volt –, devalváció, éhség, hideg, a feketepiac gazdagodik, Teca mondta, akinek a fia rezervista volt, a házakat hogyan fosztogatták, aztán lett van, amiből van lesz.” És ez még csak az első bekezdésben szerepel, később még hogy belelendül! Emberi makro- és mikroklíma, mindaz, amit élünk, költői nyelvezettel szinte a teljességében elmondatik ezen a hetven apró oldalon.
Bár már a szerző előző – első – kötetét is elégedetten tettem le, azok a versek csupán bájos dadogásnak hatnak a Peremlakók letisztult, erőteljes megszólalásához képest. Móra Regina igencsak „megizmosodott” az utóbbi öt év alatt. Míg az előző kötet (Színek) a Sikoly-művek sorozatában jelent meg a muzslai Sziveri János Művészeti Színpad pályázatának díjazottjaként, a mostani a Gion Nándor Regénypályázat díjnyertes alkotása. Külcsín szempontjából is elnyerte tetszésemet – Kanyó Janovics Erika remek borítója és illusztrációi harmonizálnak a szöveggel –, egészében pedig teljesen lenyűgözött ez a gyöngyszem, Szolzsenyicin A GULAG szigetvilága és Céline Bohócbandája között a legjobb pillanatban csatlakozott a gigászi olvasásfolyamhoz, ami az életem. Köszönöm. Sok ilyet még, Regina!
