Lezseren és szépen végigmesélhető lenne Totth Benedek első regénye, mint egy film. Öt középiskolás fiatal száguld padlógázzal, cápasebességgel az egyikük apjától lenyúlt böhöm verdával valamelyik magyarországi nagyváros környékén éjszaka, a négy főhős egymásnak adja a vastagra tekert trombitát és Nikit, aki sorban orális élvezetben részesíti őket, míg el nem csapnak egy vaddisznót, bocs, nem, részeg biciklist. Tanítás előtt az uszodai edzésen kemény krallban ússzák a távokat, a vízbe turháznak, majd lazításképp Vikit, Niki 13 éves húgát ujjazzák, a szaunában a forró kőre vizelnek, ezután menekülnek a bepipult „gangsztától”, Norristól, de odakint még egy kulccsal jól meghúzzák a stukkót a kocsiján. Tanítás helyett Kacsáék palotájába mennek lazulni, a vízipipa parazsával felgyújtják a szőnyeget, még egy csomó anyagot vásárolnak, végül véletlenül lelövik az anyuka perzsamacskáját.
Aztán még nagyobb lendületet vesz a regény, ami már amúgy is ugye padlógázzal indult. Alkohollal és narkóval vastagon megtűzdelt bulik, kőkemény úszóversenyek, a helyi drogpiacon való tisztességtelen verseny, kiscsajok befűzése váltogatják egymást, a háttérben valami sötét titok is feldereng, a srácok pedig soha, de soha nem állnak le, a számítógépes játékaik is mozgalmasak, a narrátor főhős még álmában is folyton üldözős jeleneteket él át... cápák ők, valóban – ez a motívum többször felbukkan a szövegben –, erről a porcos halról pedig tudjuk, ha leáll, kopoltyú híján elpusztul az oxigénhiánytól. ...és legszívesebben az olvasó sem állna le közben egyszer sem az oldalak pusztításával, csak a legvégén: valóban „egész estés mozifilm” a Holtverseny!
Egyben kemény társadalomkritika, ha úgy nézzük/olvassuk. Persze nem nevezném tanmesének, olyan mélységeket nem jár meg, ám a célját így is eléri: adott egy rendkívül olvasmányos és élvezetes történet, utcai zsargonban előadva, magyarán csodálatosan szórakoztató – a végén pedig elborzaszt: hiszen középiskolásokról van szó, az Isten szerelmére! Gátlástalanok mégis, az értékrendszerük sivár vagy szinte teljesen hiányzik, pedig úgy tűnik, egyik-másikuk rendelkezik „kopoltyúval” – például a narrátornál találhatunk erre utaló jeleket néhol –, mégis cápaként léteznek. Mert úgy érzik, ha másként cselekszenek, a többi cápa felfalja őket. Ezt látják a tévében, az interneten, de maguk körül is. A családi modell pedig egyiküknél kétségbeejtőbb, mint a másikuknál. Így nem csoda, hogy folyamatosan bármelyik pillanatban elsülhet a fegyver – legyen szó kézzel gyúrt „rakétáról”, „has alatti gyorstüzelőről” vagy eredeti Desert Eagle-ről. Nincs pardon. Ez a való világ. Vaknyugat.
Pontosan érezni véltem, Totth szövege mikor átélt, mármint szó szerinti tapasztalaton alapuló remeklés, és mi az, ami „kamu”, amit leginkább filmbéli élmények – Blöff, Félelem és reszketés..., Ponyvaregény, sorolhatnám – inspiráltak. Nem mondom, hogy nagy a törésvonal a kettő között, ügyesen megoldotta a szerző – remekbe szabott kis ponyva ez, „szépirodalmi igénnyel” megírva –, de azért tetten érhető. Bár halad ez a világ rendesen a vesztébe, azért én még a mai napig megmosolygom – könyvben, filmen egyaránt –, ha magyarországi helyszíneken túlságosan bekeményítenek a gangszták... De sebaj, mosolyban amúgy sincs itt hiány, remek a könyv humora – még ha olykor persze fekete is –, hangosan is felröhögsz helyenként, az írói lelemény néha rejtői magasságokban szárnyal – például: „láttam, ahogy ökölbe szorul az arca” –, ebből a szempontból is ínyencfalat ez a könyv, ahogy minden egyéb szempontból is, csak ajánlani tudom! (Bár azt még mindig nem tudom eldönteni, a végén „megvezet”-e a szerző, mert hogy a Holtverseny többek között krimi is – és, a rendőrökhöz hasonlóan, magam is kíváncsi lennék az igazi indítékra... de hát, végül is, jöjjünk rá magunktól: az a dolgunk.)
Végezetül néhány szót még a marketingről: Dragomán György a következőképpen ajánlja a könyvet: „Trainspotting az uszodában. Úgy vág szájba, hogy beleszédülsz.” Így kell? Csak kérdezem... Érdekes módon, ez a regény után megint egy „filmszerű”, izgalmas próza került a kezembe, Pelevintől A rettenet sisakja, a Cartaphilus kiadásában. Ott a hátsó borítón Homéroszhoz kapcsolódva vezetik fel a művet, szépen, visszafogottan (hozzáteszem, a fülszöveg Totthnál is kitűnő). Aztán az is eszembe jut, a Cartaphilus szép csendesen lehúzta a redőnyt, a Magvető pedig él és virul... szóval talán valóban így kell. De nekem ez így akkor is ízléstelen. Ha a megfelelő internetes és print felületeken így is reklámozunk, a könyvborítót ne csúfítsuk már el. Emlékszik még valaki? Az szent.
