„Hiába keresném már benne az arcomat, ez a fekete, hallgatag víz nem tükrözi vissza. Már semmit se tükröz vissza. Velem szemben, a túlsó partján álló két jegenyét se.
Talán csak azt a régi arcot, annak az arcnak az emlékét. És azt a régi, tiszta, mély nyári égboltot. Amikor még fürödtünk benne. Nem is tudom már, a Krivaja vizében vagy a nyári ég mély kék vizében lubickoltunk, úszkáltunk-e akkor. Azt hiszem, a gyermekkor gyöngyvizében.” (A Krivaja partján)
Nem is választhattam volna tökéletesebb olvasmányt – Weöres Sándor Tao Te King-fordítása mellett – az idei évkezdésre, mint a Forum kiadásában és Bence Erika válogatásában megjelent gyermeknovella-válogatást Németh István tollából. Nincs lélekemelőbb a míves és hiteles prózánál, a legmagasabb költészettel rokon. Vigyáznom kellett, nehogy egyetlen nekiülésre „felhabzsoljam” az egész – sajnos csupán 140 oldalnyi – kötetet; ízlelgettem hát minden mondatát, szopogattam lassan, mint a finom (félédes) szamorodnit, igyekeztem minél tovább lubickolni „a gyermekkor gyöngyvizében”.
A válogatás öt – 1965 és 1996 között megjelent – gyermeknovella-kötetből szemezget, és nagy kedvet ád Németh többi művének (újra)olvasásához. Nem tudom, volt-e a könyv kiadásának különösebb apropója, mindenesetre szükség erre aligha lehetett, hiszen ezek a novellák bármikor aktuálisak. A korábbi írások narrátora mintegy visszafiatalodik, gyermekként – naiv módon, mégis a gyermek eredendő bölcsességével – mesél a maga vagy mások, valós vagy fiktív kalandjairól, a későbbiekben pedig a korosodó író a maga érett élettapasztalatával tekint vissza a múlt keserédes emlékeire. S bár nem mindig felhőtlen az égbolt – lásd a kötet címét is, de a felhők még sok más helyütt is felbukkannak, fizikai valójukban és/vagy metaforaként –, az író világlátását mindenütt átlengi a hit, a remény – és elsősorban a végtelen szeretet.
Részint a saját gyermekkorom olvasmányélményei bukkantak fel (nem mintha nem olvasnék időnként ma is gyermekirodalmat, régit és kortársat – és hangsúlyozottan idézőjelek közé szeretem tenni a „gyermekirodalom” szót; ha egy írás, művészi alkotás igazán jó, akkor az minden korosztályhoz szól). Az írások válogatójának elsősorban Móricz jutott eszébe közben, s bevallom, magam is asszociáltam egyszer-kétszer A hét krajcárra például, ám Németh Istvánhoz képest a „korai” Móricz szerintem némiképp mesterkélt (talán icipicit hatásvadász is) – itt ilyesmiről szó sincs! Még csak a témaválasztásokban sem... egészen „hétköznapi” dolgok történnek a „mesék” hőseivel, csupán a felnőttek társadalma és a gyermekek sajátos világa közötti feszültségnek köszönhetően válhat valóságos kis Odüsszeiává eme kalandos utazás a kötet lapjain. Szóval semmi mesterkéltség, semmi hatásvadászat, Németh ezúttal is arról ír, amit igazán ismer: a gyermeki léleknek bizonyára minden apró zugát ismeri. Hitelességből jeles. (Mint amikor riportot ír. Riportok ezek a novellák is a maguk módján.) Nekem legelébb Móra neve jutott eszembe, ne várd, hogy megindokoljam... olyan régen olvastam már a Kincskereső kisködmönt. Hasonlít egymásra az ízük, az illatuk. Ha érted, mire gondolok.
Sütemény és hárstea... a befűtött kemence, a frissen begyűjtött, épp csak megszáradt széna, a még harmattól nedves nyári út a szántóföldek között – a gyermekkor illatai. Bizony, nemcsak régi olvasmányélmények elevenedtek fel a kötetben elmerülve, hanem persze a saját gyermekkorom is. Határtalanul – és felhőtlenül – boldog, és édesen keserű emlékek. Annyira belemerültem ebbe a csodálatos utazásba, hogy ha valaki akkor történetesen benyit a szobámba, talán nem is talált volna ott senkit, csak a testem lenyomatát az ágyamra terített pokrócon. Mintha nem csak lélekben lettem volna távol a jelen pillanatnak nevezett nehezen meghatározható csudaságtól, de testben is – hiszen illatokat és ízeket éreztem, rég elkallódott rongybabákat tapintottam, hallottam a hirtelen támadó vihar égzengését és láttam utána az odafent elvonuló felhőket...
Micsoda utazásra vihet el egyetlen vékony kötet – melyet nem mellesleg Léphaft Pál beleérző rajzaival díszítettek, és ha spórolt is a kiadó, számomra ezek így is, igenis színesek! –, megszűnni látszik tér és idő, a meseország, a gyermekkor itt van, most van. Soha nem is tűnt el sehová. Csak látni – és láttatni – kell tudni.
Köszönöm.
