Muszáj előrebocsátanom, hogy imádom Závada Pál műveit. A regényeket.
Mert miután már a második kötetét mutatom be az olvasónak – a Harminchárom szlovák népmese volt az első –, és sajnos most sem tudok szuperlatívuszokban nyilatkozni, a fenti állítás nem lesz egyértelmű. Sőt.
Vannak színművek, amelyek kitűnően megfelelnek olvasásra is, tűrik a színpad hiányát; magam ide sorolnám elsősorban a modern drámákat, Dürrenmatt, Brecht, Beckett műveit, és persze az amerikai szerzőket is. Závada első drámakötete, a Janka estéi nem tartozik közéjük. Ezt is előre kell bocsátani.
Mindhárom mű egy-egy regény alapján íródott: a Jadviga párnája az azonos címűből, a Magyar ünnep az Idegen testünkből, a Janka estéi pedig A fényképész utókorából. Ha nem olvastad a regényt, ezek a drámák – hangsúlyozom: olvasva! – kissé üresnek tűnhetnek, nehezen érint meg a szöveg. Persze, megrendezve létrejöhet belőle kitűnő előadás – sajnos egyiket sem láttam, bár a Jadvigát filmen igen –, sőt, a szerző valószínűleg megkönnyíti a dramaturg dolgát, már ha jól érzett rá, mennyire kellett lecsupaszítani a regényekben áradó szöveget ahhoz, hogy a koreográfiával, színészi játékkal, díszlettel, zenével, fénnyel etc. együtt a legjobban tudjon hatni...
Arra kitűnően megfelel mindenesetre, hogy felidézd a regényt, ha már olvastad, vagy netán kedvet csináljon hozzá, ha még nem. Mert roppant izgalmas maga a történet, ahogy a családi viszonyok „görögös kavargása” mögött lassan kibontakozik a dél-alföldi szlovák (és magyar) nacionalizmus kialakulása (a Jadviga 1915-ben indít, hogy végül A fényképész utókorával megérkezzünk csaknem a századvéghez). „Se a modorom, se a véleményem nem a fajtámtól ilyen. És ha holnap bevered az ablakomat, azért tedd, mert énrám haragszol! És ne azért, mert nem állhatod a zsidószagot!” Egyre erősebb mondatok sorjáznak, de mégis: a jó regényíró nem biztos, hogy egyúttal jó drámaíró is... – állapítom meg, amikor az első darab végére érek.
„Megfogyva bár, de törve is” – idézem a második dráma nyitányából, ahol a Kar énekét a szerző a legismertebb magyar művekből „ollózza”, illetve parafrazeálja. Ez az ironikus távolságtartás épp úgy izgalmas, mint a regényekben az azonosulás. (A Kar szerepe egyébként az egyik legnagyobb bravúr ezekben a színművekben, kissé rendhagyó módon kezeli őt Závada, ha a rendező elfogadja az instrukcióit, szerintem mindenképpen jól jár vele.)
Az Idegen testünket viszont nem olvastam. És be is igazolódott a balsejtelmem: bár a dráma kedvet csinált a regényhez – alaptémája a zsidókérdés 1940-ben Magyarországon –, olvasmányélménynek ez így magában bizony kevés volt. És itt már fel is tettem a kérdést: Szándékos az elidegenítés? Mint például az abszurdban? Mert a katarzistól bizony nagyon távol áll, amit érzünk olvasás közben.
A fényképész utókora a második legkedvesebb Závada-regényem – a Milota után, amelyből (egyelőre) nem született színmű. Amikor ezt, illetve ugye a Janka estéi című drámaváltozatot elkezdtem olvasni, hamarosan le is vontam magam számára a végkövetkeztetést: Závada itt is redukál, akár csak a szlovák népmesék esetében – ott végképp nem értettem az okát, hiszen azok csakis olvasásra, illetve mesélésre íródhattak –, egyre csak redukál, holott – a regényeiben – éppen az áradásban tud leginkább remekelni. Emellett szinte kizárólag a morális tartalmat emeli ki, miközben valahol elsikkad a szépség.
Összegezve: A Magvető egy igen tetszetős külcsínű kötetet adott ki, a polcon mindenképpen jót fog mutatni. Legyen ez is egy – bár nem túl fontos – szempont. Ha már ismered Závada regényeit – és/vagy a kor történelmét –, éppenséggel elolvashatod ezeket a drámákat, hogy felidézd az alapműveket. De ha elfogadsz tőlem egy jó tanácsot, inkább a regényeket olvasd újra. Ha még egyiket sem olvastad, akkor kezd a regényekkel mindenképp – s talán maradj is azoknál mindörökre.
Amennyiben viszont színházi rendező vagy: hajrá! Mindenképpen úgy érzem, ezek a szövegek remekül fognak működni a színpadon. Könnyedén megtelhetnek élettel – ami papíron sajnos még hiányzik belőlük.
