Vezércikkek, interjúk, riportok. Válogatás az elmúlt tíz év „terméséből”. Szinte mindegyiket már a Hét Napban való megjelenésekor olvastam, most mégis nagyon élveztem az újraolvasást.
A címadó, Varázspálca nélkül című írás „hősnője” húsz évig kistisztviselő volt a neves csókai húsárugyárban, majd az utcára került, magánkereskedőknél dolgozott éhbérért 10–12 órát, megbetegedett. 2004-ben, amikor Tóth Lívia beszélgetett vele, a munkaközvetítő várakozási listáján volt, reményvesztetten, mert manapság ki alkalmaz egy 40 év feletti nőt?! Minden környezetben, családban találkozunk hasonló sorsú emberrel. Ha egy másik vezércikk címét idézem: Nekem nem az útlevél kell!, és ha a szöveg alatt szereplő dátumot is – 2004 – feltüntetem, mindannyian azonnal tudjuk, hogy a december 5-ei népszavazásról szól. Nagyon jó, hogy minden írás végén szerepel a megjelenés dátuma is.
A Nem adjuk? cím alapján mindenki kitalálja, hogy Koszovóról van szó. Az írás egy 2007-es újságfotó kapcsán született, amelyen azok a szerb hazafiak láthatók, akik az évek során sok bajt, véres szenvedést hozó Nem adjuk Koszovót! jelmondatot skandálták a vajdasági kormány épülete előtt. Érdemes idézni ennek az írásnak a záróbekezdését: „Ne mondják, hogy túl borúlátó vagyok, mert nem akarok az lenni. Csak sajnos láttam már ilyet. Amikor az anyák, nővérek, a feleségek, a barátnők a békét, férjeik, fiaik hazatérését követelték, az ellentábor alig mozgó, régi, vélt vagy valós harcok dicsőségében, de főleg pénzéből élő aggastyánjai pedig a háború folytatásáért, az újabbnál újabb területek elfoglalásáért üvöltöttek. Habzó szájjal, botjukat rázva az asszonyok felé. Tudjuk, mi lett belőle. Most is nyögjük a következményeit. És nem csak mi, hanem az utánunk jövő generációk is. Hogyan lehet ezt elfelejteni?” Nem lehet és nem szabad elfelejteni, mit hoznak a háborúk, ezt nyomatékosítja az is, hogy a kötet első írása a Dzsonik – fegyver nélkül. Tóth Lívia e 2002-es keltezésű vezércikke a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának Johnny fegyverben című előadása kapcsán született és tiltakozás az emberi sorsokat megpecsételő mindenkori háború ellen.
A kilencvenes évek véres háborúja és következményei külön fejezetet kaptak Tóth Lívia könyvében. Az 1991-ben a frontra hurcolás ellen tiltakozó és emiatt bebörtönzött, meghurcolt zentai tartalékosokkal tíz évvel később készített interjúkat most sem lehet közönyösen, érzelemmentesen olvasni. Jó, hogy az oromhegyesi békemozgalomra, a Zitzer Szellemi Köztársaságra való visszaemlékezés – amelyet a megmozdulás 15. évfordulóján, 2007-ben vetett papírra Tóth Lívia – szintén bekerült e válogatásba. Nagyon megrendítő az esztelen háborúban életüket vesztett kiskatonák szüleivel készült interjúkat olvasni. Nekem, bevallom, eleredtek a könnyeim, és Tóth Lívia is az utószóban így vall erről: „A katonatörténetekről talán csak annyit, hogy a fiuk nélkül árván maradt szülőkkel készültek eddigi újságírói pályafutásom legnehezebb beszélgetései.”
A kötetben szereplő riportok többsége a Bánságban készült, de Bácska is képviselteti magát, például az adahatári iskolasiratóval, mert 2004-ben bezárt ez az oktatási intézmény, ugyanis a tanyavilágból egyetlen gyerek indult volna első osztályba. Tanulságos írása a könyvnek a Csángóföldi barangolás.
A kötetbe beválogatott interjúkat feltételezhetően más is ugyanolyan érdeklődéssel olvassa újra, mint ahogyan én tettem. A Tóth Lívia által megszólaltatottak: Cs. Simon István költő, újságíró, Nagy Sívó Zoltán helytörténész, Bencze Lajos szlovéniai költő, Bogdán József költő, plébános, Vrábel János népzenész, Vészits Andrea (aki Móra Ferenc dédunokája), Fehér Kálmán költő. Gondolataik irodalomról, múltunkról, hagyományainkról, a világról több év után is izgalmas olvasmányok.
Tóth Lívia könyve utószavában arról ír, hogy harmadik saját kötetében rövid novelláit szerette volna közreadni, ám nem sikerült befejeznie ezt az évek óta készülő kéziratát. Mivel a kisprózákhoz szükséges témák elkerülték, így született meg ez a válogatás. És jó, hogy megszületett, hisz kordokumentumként is olvashatók ezek az írások. A novellákat pedig mielőbb várjuk.
