A zEtna kiadó „házi szerzői” közül talán Nagy Abonyi Árpád ír a legkönnyedebb, „legemészthetőbb” stílusban. Ám ne gondolja az olvasó, hogy a könnyebbik végén ragadja meg a szerző az irodalmat – igencsak kemény munkát és hosszú évek tapasztalatát feltételezi ez a „könnyedség”! (És ne feledkezzünk meg Bukowski aranyigazságáról, mely szerint a kvázi entellektüel egyszerű dolgokat bonyolult módon fogalmaz meg, az igazi művész viszont éppen ellenkezőleg: bonyolult dolgokat egyszerűen...) Az eredmény ezúttal is pazar.
A Kolumbusz és én c. kötet hét novellájában a szerző egy-egy európai nagyvárosba kalauzol el bennünket; érdemes felsorolni, impozáns és izgalmas helyekről van szó: Brugge, Párizs, Brüsszel, Barcelona, Amszterdam, Velence és Lisszabon. Ahogyan az elbeszélő – vélhetően Esti Kornél, Nagy Abonyi Kosztolányitól „átvett” hőse, bár név szerint csupán a kötetzáró írásban szerepel – ahogyan az elbeszélő, úgy, vállaltan, a szerzőnk is imádja ezt a közeget, a metropoliszt, ráadásul jól ismeri –, és ez bizony tetten érhető a novellákban. Az olvasó érzi a nagyváros lüktetését, hallja a forgalom zaját, szinte még a szmogot is beszippanthatja. S miközben lassan, ráérősen hömpölyögnek a történetek, mégis átitatja őket valami hallatlan dinamika. Nagy ritkán kimerevedik a kép, de ilyenkor akkora benne a feszültség, hogy hamarosan megint tovaáramlik. Leginkább filmszerűen pereg. Ha legközelebb hosszabb vonatútra megyek, okvetlenül ezt a könyvet viszem magammal: biztos vagyok benne, hogy hatalmas élmény lesz ott olvasni – nem mintha az ágyban hanyatt fekve nem volna az. Talán nem tévedek nagyot, ha a pikareszkkel való rokonságot vélek felfedezni Nagy Abonyi köteteiben. Alaphangulatában nekem Hemingway szeretett Párizsáról írt Vándorünnepét idézte a Kolumbusz és én: részint ugyanazt a magával ragadó rajongást véltem ebben is felfedezni, részint épp olyan étvágygerjesztő módon ír szerzőnk is ételről, italról, nőről... (hogy mást ne mondjak, most is épp egy bögre brüsszeli ihletésű, magam által a kötetből rekonstruált tejszínes-rumos kávét kortyolok). Mindenképp nagyon szívesen olvasnék tőle (nem fiktív) útirajzokat is!
S ha már Hemnél tartottunk: ahogy a nagy magyar novellisták, elsősorban ugye Kosztolányi, előtt is tiszteleg, úgy a három legnagyobb közé besorolt világirodalmi óriás Hemingway elbeszélői stílusa is felidéződik Nagy Abonyi írásaiban, gondolok itt elsősorban a „kevesebb több” elvére. Számos esetben néhány csak úgy „felskiccelt” tőmondattal többet tud elmondani, mint mások holmi barokkos burjánzással. Emellett abban is hasonlítanak, hogy esetünkben sem holmi „mondanivalót”, szájbarágó morális tartalmakat kell itt keresni, hanem plasztikus, életszerű, sőt, teljesen élethű leírást. Az ember hajlamos közben megfeledkezni róla, hogy fiktív történeteket olvas. „Csak arról írj, amit jól ismersz!”, ezt is Hemingway mondta – és ez is maradéktalanul megvalósul Nagy Abonyi esetében is.
A fentiekből leszűrve: „szinte szabályos” novellákat olvashatunk ebben a kötetben – és amitől igazán lenyűgözőek, az éppen ez a „szinte”. Hogy milyen írói bravúrra gondolok, azt majd a – kellően kíváncsivá tett – olvasó felfedezi magának. Mint ahogyan a novellák tartalmáról sem szeretnék sokat elárulni. Legyen annyi elég, hogy számos, olykor hétköznapi, de leginkább meghökkentő kaland esik meg az elbeszélő főhőssel, és legtöbbször bizony csak nehezen szabadul a csávából – vagy egyáltalán ki sem szabadul, vagy ez nem derül ki számunkra, mert a történet sokszor bizony váratlanul megszakad (s éppen a torzó mivolta teszi különlegessé). Ahogyan Nagy Abonyitól már megszokhattuk, a nők is folyton itt keringenek, de a szerző hangsúlyozza, hogy egyáltalán nem a nő-férfi kapcsolat áll a történetek gyújtópontjában. S valóban: a központi „figura” minden esetben maga a Város, és persze a külső világban, ugyanakkor önmaga „belsejében” is utazó elbeszélő. A belső utazásoktól válnak meditatívakká ezek a novellák, és persze – a szerzőtől már ugyancsak megszokott – álomszerű lebegéstől, amely az összes történetet átitatja. Végül a cseppnyi szürreális fűszerezéstől válik még lebilincselővé, csakugyan letehetetlenné ez a karcsú kötet.
*F. Schubert
