A budapesti Jószöveg Műhely Kiadóval ez a második kalandom. Az első Kubiszyn Viktor Drognaplója volt (erről a Képes Ifjúságban számoltunk be). És valóban, kaland mindkettő – a javából!
Pőcze Flóra igen fiatal társadalomkutató – az ELTE társadalmi tudományok alapszakán végzett – merész vállalkozásba kezdett: 2009 nyarát a Moszkva téren töltötte, hogy az ott élő hajléktalanok hétköznapjait belülről lássa és láttassa. S mivel nem holmi „felsőbbrendű ítészként” közelített a csoporthoz, hanem nyílt szívű emberként, szeretettel, a moszkvások szinte azonnal befogadták, sőt: gyakran azokat a gondolataikat, érzéseiket is megosztották vele, amelyeket legtöbbször még egymás között sem. Valóban beavatás ez, ahogyan az utószó írója, Kubiszyn Viktor fogalmaz – s mivel a könyv pazar módon, egyúttal magával ragadó könnyedséggel íródott, a szintén nyílt szívű és elméjű olvasó úgyszintén beavatást nyer.
A kulcsszó a résztvevő megfigyelés. Erre Flóra Magyarországon elsőként vállalkozott. A „ne ítélj, hogy ne ítéltessél” bibliai gondolat mindvégig ott lebeg a sorok között, és a szerző egy helyütt meg is fogalmazza az álláspontját ezzel kapcsolatban: mi sem könnyebb, mint kivonulni a célcsoporthoz, megkérdezni ezt-azt, aztán visszatérni a légkondicionált szobába, begépelni az „interjút”, majd ebből a komfortos páholyból nagy bölcsen levonni a következtetéseket. Flóra más utat választ: több hónapra kiköltözik a térre, totális őszinteségével és empátiájával elnyeri a csövesek bizalmát, és innen kezdve együtt ücsörög velük a „bázison”, a ringlófánál, együtt tarhálnak kannás borra, keserűre, melegszendvicsre, együtt poharazgatnak, beszélgetnek egész nap, ott is alszik velük – szóval totálisan a részévé válik a kommunának. És közben nem fél „bepiszkolódni” sem, fizikai értelemben sem, de a „patyolat lelkét” sem óvja: együtt nevetnek, sokat, közös az Öröm, természetesen azonban a csövesek mindennapjainak „természetes” része a fájdalom, a kín is. És ez lehetett az egész „vállalkozás” legnehezebb része: Flóra nem fél megszeretni ezeket az embereket, akiknek a halál folyamatosan ott lebeg a feje felett – „the future is uncertain, and the end is always near” –, jobban, mint bárki másnak, így a szerzőnek ezzel is szembe kell néznie nap mint nap. Az elvesztésük felett érzett mély fájdalom sem kerül kendő alá a kötet lapjain. Mélységes empátia. A „nagyok” közül is kevesen képesek erre: hogy az író ne valami mindenki felett álló bölcs bíróként viselkedjen, hanem átérezze témájának minden kicsi részletét, és belülről láttassa világát, örömével, fájdalmával együtt. Ítélkezés nélkül. Sokadszor is hangsúlyozom: szeretettel. Mert a Világon változtatni, azt meggyógyítani másképpen nem lehet. Nagyon sok sikert kívánok ehhez Flórának a továbbiakban is, szurkolok, hogy mindig maradjon ilyen. Ő, aki nem félt a hajléktalanok között „bepiszkolódni” – angyalian tiszta. S ezáltal tökéletesen hiteles.
Szenvedélyes olvasóként mindig az olyan könyveket szerettem a legjobban, amelyek sorai között folyamatosan el kell méláznom, továbbgondolnom, magamban „továbbírnom” a történetet. Ez a karcsú kötet ebben is tökéletesen kielégített: legalább annyit függött a mennyezeten a tekintetem, mint amennyit a sorokat pásztázta. Magam sem ítélkezni akartam – távol álljon! –, hanem megérteni, benne lenni – mondhatni, a szerzővel közösen elemeztük ezeket a sorsokat. S mivel ő maga is „benne volt”, és amit átélt, az briliáns módon közölni is tudta, nem volt nehéz dolgom „asszisztensi munkám” folyamán.
A sorsokon keresztül pedig – nyolc emberét domborítja ki bővebben, egy-egy fejezet erejéig – megismerhetjük az Egészet. Okokat és következményeket. És az esetleges kiutat. Mert erre is következtethetünk, hogy vezet-e Út tovább. Az odaút pedig mindig egyértelmű. De maga a könyv lényege nem ez: az ott-létre fókuszál. A közösségre, amely – annak ellenére, hogy ez az életmód aligha képzelhető el alkohol (és sokszor egyéb drogok) nélkül – korántsem olyan „elállatiasodott”, mint azt a külső, felületes szemlélő gondolná. Az emberek itt is csak emberek: gyengeségekkel és erényekkel. (A bemutatott személyek közül többen is ijesztőek első látásra, de rendre kibontakozik belőlük a szerethető ember, a lélek, és csupán egyikük bizonyul totálisan bestiálisnak, de itt sem ítélkezünk: nem tudhatjuk, mi bújik meg emögött!) És ami a legfontosabb: ebben a világban minden valahogy tisztábbnak és egyértelműbbnek tűnik. Vannak ugyan pózok – ez is annyira emberi, hogy önvédelemből tüskéket növesztünk –, ám hamar belátunk mögéjük, hiszen a társadalmi máz itt sokkal vékonyabb az embereken... talán ezért is lökte ki őket magából a társadalom. A maszkok végül lekerülnek. A vicsorgó farkas mögül előlép a szelíd bárány.
