Úgy tűnik, hogy ez az év már csak ilyen. Mint egy rossz, összeesküvésekről szóló thrillerben, egymás után hunynak el azok a filmesek és énekesek, akik valamilyen módon részei voltak az életünknek. A sort Zsigmond Vilmos Oscar-díjas magyar operatőr távozása nyitotta meg. Őt követte David Bowie, legendás angol énekes, alig egy hétre rá a nem kevésbé legendás Alan Rickman, úgyszintén angol színész távozott a mennyei forgatásokra, s a legendás Umberto Ecótól is végső búcsút vettünk. Márciusban a szerb színészszakma és filmkedvelők gyászolták Dragan Nikolićot, áprilisban pedig Prince, a világhírű énekes távozott. Májusban Bata Živojinović, a legendás Valter megformálója intett örök búcsút nekünk, hogy nemsokra már Muhammad Ali távozását gyászoljuk. A magyar filmkedvelők számára mégis a legnagyobb fájdalmat Carlo Pedersoli, alias Bud Spencer, olasz filmszínész és sportoló távozása jelentette, akinek a filmjein generációk nőttek fel, és gyermekkorunkban oly sok vidámsággal töltötte be az életünket.
Bud Spencer 1929. október 31-én született Nápolyban, s mindig is nápolyinak vallotta magát. Fiatalkorában úszóként, és vízilabdázóként is sikeres sportolóként tartották számon. 1955-ben az olasz válogatott tagjaként a magyarok ellen is játszott. Dr. Kárpáti György a Medencék, gólok, pofonok című könyvében a következőképpen írt Pedersoli magyarok elleni mérkőzéséről: „Pedersoli, aki jóképű, magas, karcsú, széles vállú srác volt, miután megkapta amerikai filmszerződését, Budapesten játszott utoljára az olasz válogatott tagjaként. A vízilabda nem a szelídségéről ismert sportág, könnyen el lehet veszíteni néhány fogat, a felrepedt szemöldök látványa pedig egészen megszokott dolog. A színészpalánta ezért kéréssel fordult a magyar csapat tagjaihoz, az arca épségének megóvását szerette volna elérni. A mieink könyörületesek voltak az ellenfél játékosához, megígérték neki, hogy nem bántják, ha a meccset követő vacsorán elénekel nekik egy dalt. A mérkőzés egyetlen lidérces álom volt szegény Pedersoli számára. A magyarok körbeadogatták egymás között, mind a hat mezőnyjátékos elszórakozhatott vele. Az illetőnek a labdával tulajdonképpen nem kellett törődnie, minden figyelmét az olasz fogsorára összpontosíthatta. Pedersoli halálra vált arccal kapkodta a fejét a horgok és felütések elől. Az öklök és könyökök azonban szerencsére mindannyiszor időben megálltak, nem okoztak sérülést. A magyar válogatott végül 7:3-ra nyert, és a győzelmi banketten behajtotta az ígért dalt a később Bud Spencer néven híressé lett főhősünktől.” Bud Spencer egyébként nagyon kedvelte a magyarokat, erősnek és nagylelkűnek tartotta őket. Amikor Nemes Jeles László a Saul fiáért megkapta a legjobb idegen nyelvű filmért járó Oscar-díjat, Spencer az egyik népszerű közösségi oldalon magyar nyelven köszönve gratulált az alkotóknak.
Bud Spencer elsősorban Mario Girottival, vagyis Terence Hillel együtt játszott „pofozkodós” filmjeivel, illetve az úgynevezett Piedone-széria filmjeivel vált népszerűvé világszerte, valamint olyan komolyabb alkotásokban is derekasan helyt állt, mint a Sötét Torino című bűnügyi thriller, vagy a Zsoldoskatona című történelmi film. A magyarok az előbbi mókás történetek miatt rajongtak a nagydarab filmszínészért. Ezek a filmek a mai napig megőrizték népszerűségüket, megnézésükért gyermekfejjel e sorok írója is órákkal a vetítés előtt sorba állt édesapjával a szép emlékű zentai Tisza mozi előtt.
Az Isten megbocsát, én nem; Piedone, a zsaru; Különben dühbe jövünk; Banános Joe; Bűnvadászok; Nyomás, utána!; Kincs, ami nincs; Seriff az égből című alkotások filmművészeti tekintetben korántsem remekművek, viszont könnyedségükkel, szellemességükkel meghatározó részei voltak gyermekkorunknak, elsősorban talán azért, mert egy olyan emberséggel teli, szebb világot tártak elénk, amelyben ugyan elcsattant egy csomó maflás, de sohasem folyt bennük vér, s a magyar népmesékhez hasonlóan a jó és a szegény mindig győzedelmeskedett a gonosz urak felett.
És ez az, amiért szerettük, s a mai napig szeretjük Bud Spencert és a filmjeit, még ha manapság esetleg gyermetegnek is tűnnek.
Adio, Carlo, nyugodj békében öreg harcos, s amennyiben odafenn megéhezel, jó étvágyat a mennyei hagymás babhoz és a virslikhez, s utána guríts le az egészségünkre egy korsó sört is!
