Fél éve talán a legmerészebb francia választók sem gondolták, hogy Emmanuel Macron kapja a legtöbb voksot az elnökválasztás döntőjében. Pedig május 7-én éppen ez történt. Ráadásul a 39 éves, EU- és globalizmuspárti politikus az előrejelzéseknél is nagyobb arányban győzte le szélsőjobboldali ellenfelét, Marine Le Pent.
S ez még nem minden: a centristaként emlegetett, ám valójában (szociál)liberális Macron úgy végzett az élen, hogy párt sem állt mögötte. Csak egy politikai mozgalom. A tavaly áprilisban – kezdeményezésére megalakult – En Marche! (neve magyarra kétféleképp fordítható: Előre!, illetve Indulás!), amely az elnökválasztási siker és a júniusban esedékes parlamenti választás miatt hamarosan párttá alakul. Továbbra is tisztes távolságot kíván azonban tartani a hagyományos jobb- és baloldaltól.
Ezek ugyanis már nem annyira vonzóak a franciák számára. Bizonyítja ezt az is, hogy az évtizedekig felváltva kormányzó konzervatívok és szocialisták jelöltjei már az elnökválasztás első fordulójában csúfosan megbuktak.
Példátlan sikerével Macron bekerült hazája politikatörténetének kiemelkedő alakjai közé. Diadalának köszönhetően Európában ugyanakkor az év meglepetésemberévé vált.
Földcsuszamlásszerű győzelmet aratott, jóllehet programját csak márciusban mutatta be. Akkor talán még maga sem hitte, hogy segítségével, s a klasszikus, nagy pártokba vetett közbizalom megingásával megszerezheti a választók többségének a voksát.
Pedig így történt. A franciák kétharmada rá szavazott. Igaz, a kétharmadnak csupán egy része támogatja a Macron által kilátásba helyezett változásokat, reformokat. A többiek „csak” azért álltak mellé, mert elutasítják Le Pen szélsőséges és populista politikáját.
A júniusban esedékes parlamenti választás eredménye ezért különösen fontos lesz (számára). Bár államfőként rendkívül szélesek a jogkörei, ahhoz, hogy ezeket zavartalanul gyakorolhassa, s programját (részben) megvalósíthassa, mindenképp szilárd többséget kell biztosítania a törvényhozásban.
Ha ez sikerülne, a populistákat sokkoló elnökválasztási sikere akkor teljesülhetne be igazából. Franciaország és Európa valójában akkor lélegezhetne fel, s mondhatná teljes joggal, hogy a szélsőséges, nacionalista és EU-ellenes erők újabb nagy vereséget szenvedtek a kontinensen.
Ellenkező esetben az a veszély fenyeget, hogy meghiúsulnak ambiciózus tervei.
Persze eddigi teljesítménye sem lebecsülendő. A mindenkori francia államfő hivatalaként is szolgáló Élysée-palotába úgy költözhet be 8. köztársasági elnökként, hogy választott tisztséget korábban még nem is töltött be.
Néhány éve a politikában is ismeretlen volt. Újoncként azonban mindjárt gazdasági miniszterként kezdte, 2014 augusztusában, de két év múlva távozott a posztjáról, hogy politikai mozgalmával az elnökválasztásra készüljön.
Felemelkedése a hatalom csúcsára szédületes és példátlan gyorsasággal történt. Ilyesmiről alighanem még ifjú korában sem álmodott. Akkor ugyanis – vidéki értelmiségi szülők gyerekeként – író szeretett volna lenni. Egy novellára és rengeteg versre futotta erejéből. Tehetségével leginkább a nála 24 évvel idősebb drámatanárnőjét, Brigitte Togneux-t bűvölte el, akit 2007-ben feleségül vett, s azóta is együtt élnek.
Tanulmányai befejezése után mégsem az írói pályát választotta; a gazdasági ügyek kiváló ismerőjeként 2004-ben a pénzügyminisztériumban kezdett dolgozni. Négy évvel később váltott: befektetési bankárnak állt, nem is akárhol, a Rothschild & Cie bankháznál. Onnan 2012-től François Hollande elnök csapatához igazolt, két évvel később pedig kinevezték a gazdasági tárca élére.
Bonaparte Napóleon óta a legfiatalabb vezető a 67 millió lakosú Franciaországban. Ha a vállát nem is nyomja akkora teher, mint a híres elődét, feladatból bőven kijut majd neki is hazai és nemzetközi színtéren egyaránt.
Otthon meg kellene valósítania az ígért reformokat, az EU-ban pedig (a partnerállamokkal, mindenekelőtt Németországgal) meg kellene kezdeni a felhalmozódott problémák megoldását. Ezek ugyanis évek óta kiváló táptalajként szolgálnak az EU-ellenes kampányt folytató szélsőséges politikai erők fejlődéséhez. Arról nem is beszélve, hogy hátráltatják a közösség összefogását, érdemi munkáját.
Az utóbbi majdnem 60 évben egyetlen francia elnök sem állt még ilyen rendkívüli kihívások és hatalmas feladatok előtt, mint Macron. Házon belül hatalmas a társadalmi elégedetlenség, a hagyományos két nagy párt (a konzervatív LR és a szocialista PS) befolyása, súlya jelentősen csökkent, a választók borúlátóak.
Sokan a fűt-fát ígérő szélsőséges erőkhöz sodródtak. Marine Le Pen EU-, bevándorlás- és idegenellenes pártja például története legjobb eredményét érte el az elnökválasztáson. Kettejük viadalát sokan a globalizmus és a nacionalizmus küzdelmeként értékelték, a nyitott és a nemzeti szuverenitásra épülő zárt társadalom eszméjének harcaként.
A magát pártok fölött állóként népszerűsítő Macron jelentős gazdasági és társadalmi reformokat helyezett kilátásba. Az évek óta nyomasztó, s tartósan tíz százalék körüli munkanélküliséget csökkentené, a leszakadó társadalmi rétegeknek meg állami védelmet biztosítana. Az általa működésképtelennek tartott politikai rendszert is megújítaná.
A tervezett változtatások egy része azonban kizárólag fájdalmas és népszerűtlen intézkedésekkel valósítható meg.
Fontosnak tartja a bevándorlók felzárkóztatását is. A legális bevándorlás jelenlegi francia szabályozását azonban nem módosítaná. Erősebben védené viszont az EU külső határait.
A közösséget ugyanakkor átalakítaná. Az EU gyökeres reformját, illetve a föderatív berendezkedés kialakítását tartja egyik legfontosabb feladatának.
Támogatja a két, illetve többsebességes EU-t, s a jelenleginél is integráltabb, egységesebb, erősebb szövetséget. A szabálysértő, renitenskedő tagállamokat megbüntetné.
Számára azonban igazából az eurózóna a fontos. A közös valutát használó térségben ezért az eddiginél sokkal szorosabbra fonná az együttműködést. Elkötelezett híve az euróövezet közös politikai irányításának és költségvetésének.
Elképzelései megvalósításához számít Berlin támogatására. A német–francia együttműködést tovább mélyítené az EU-val (mindenekelőtt az eurózóna továbbfejlesztésével) kapcsolatos célkitűzései megvalósítása érdekében.
A többsebességes Uniót támogató Berlin fontos szövetségesévé válhat az európai ügyek intézésében. (Nem mellesleg korábban is a Párizs–Berlin-tengely határozta meg a közösség életét, ám az együttműködés Hollande elnöksége alatt akadozott, majd megtorpant.)
Ha a júniusi választások révén sikerül megerősítenie és stabilizálnia a hatalmát, a Párizs–Berlin-szövetség is új erőre kaphat. Kiváltképp, ha őszre az EU-párti erők kerekednek felül a német parlamenti választáson, ami jelenleg biztosnak tűnik.
Ezáltal vélhetően az EU is lendületbe jön, s így talán nagyobb eséllyel láthat hozzá égető problémái megoldásához és a halaszthatatlan reformok megvalósításához.
