Jóformán meg sem száradt a tinta az önkormányzatok pénzellátásáról szóló törvény módosításán, a központi hatalom képviselői máris nagy mellénnyel közölték, hogy ezzel nagymértékben hozzájárultak a pénzügyek decentralizálásához. Látszólag igazuk van, hiszen a keresetek után fizetendő adóból eddig 40, újabban pedig 80 százalékot engednek át a városoknak és a községeknek. A baj azonban – részben – ott kezdődik, hogy a munkanélküliség sehogyan sem akar csökkenni. Sőt! Tehát, ha nincs munka(hely), nincs fizetés, és adó sincsen. Másrészt ez a kedvezmény nem azokat a községeket érinti, amelyekben a dolgozó polgár él, hanem azokat, ahol dolgozik. Így tehát elsősorban azok a nagyobb városok járnak jól, ahol még van munkahely, s ezeknek egy jelentős részét a vidékről ingázók töltik be.
Ha tehát lejár a munkaidő, teszem azt Újvidéken, a munkás hazautazik Topolyára és továbbra is kénytelen tapasztalni, hogy szűkebb környezetében semmi javulás sem történt. Nincs pénz többek között az elavult vízvezeték felújítására, nincs miből tisztán tartani az utcákat.
Vagy:
A Szerbiai Villanygazdaság áramelosztóit olyannyira „ésszerűsítették”, hogy a zentai egység jogilag Szabadkához tartozik. Ott számolják el a fizetésüket és ott fizetik be a különféle adókat és járulékokat is. Tehát a kereseti adó megduplázott összege nem Zentát, hanem Szabadkát illeti meg.
Egyébként e látszólag kedvező változásnak a bejelentése után egyes községekben, természetesen elsősorban ott, ahol még tisztességes számban akadnak munkahelyek, az önkormányzatok – elvileg – dörzsölhették a markukat, hiszen azt remélhették, hogy egy kicsit megduzzad a kassza. Nos, erről szó sincs, hiszen két évvel ezelőtt a köztársasági illetékesek úgy látták jónak, hogy csökkenteni kell a községeknek és városoknak a központi költségvetésből a hatályos törvény szerint járó nem célirányos összeget. Akkor és azóta is ezzel a törvénytelen intézkedéssel nem kis csapást mértek a vidékiekre, hiszen olyan forrástól fosztották meg őket, amelyből remélhetőleg éppen elegendő pénzhez jutnak a túléléshez. Nem csoda hát, hogy a községek vezetői most (is) felháborodtak a központi hatalom gátlástalan dicsekvésén, és egy részük a széles nyilvánosság előtt kérte számon a két éve hiányzó pénzt.
Választ, természetesen, nem kaptak, és a mi körülményeink ismeretében a továbbiakban sem várhatnak.
Csoda-e hát, hogy egyre szaporodik azon községeknek a száma, amelyek nem is túl lassan a csőd felé közelednek. Márpedig ha ez bekövetkezik, a községekben megkezdődik a kényszerigazgatás, és minden intézkedés a kormány hatáskörébe kerül. Akkor teljes lesz a „decentralizáció.
