Mr. Psycho

A középiskola kiválasztásánál az a fő szempontja, hogy vidékre kerüljön, s megpihenhessen az apai szigortól. Szabadkán éri el a punk második erőteljes hulláma, de azért a dobszerkó mellett a rajzasztalt is ügyesen használja továbbra is, be is iratkozik az építészeti egyetemre – ám aztán jön a Nő, így hamarosan Pesten találjuk már őt, ahol a pszichológia rejtelmeiben merül el, egyre lelkesebben. Hazatérve talál is munkát a szakmájában, ám nem elégszik meg rutinfeladatokkal, szereti a kihívást, és a folyamatos fejlődés kényszere sarkallja – arról nem is beszélve, hogy tényleg segíteni szeretne az embereknek.

Simon Róbert a zentai underground jellegzetes figurája, akivel ezúttal nem a Mojo biliárdasztala mellett álltunk le beszélgetni, hanem felkerestük őt a Vojislava Ilića 21. alatt nemrég nyitott rendelőjében. Múlt, jelen és jövő labirintusában kalandoztunk, ahol a psziché olykor Ariadnéként vezet, máskor maga a ránk rontó Minótaurosz.

– Amikor Pesten pszichológiát kezdtem tanulni, naiv módon úgy képzeltem, befejezem az ötéves egyetemet, hazajövök Zentára – mert mindig is itt akartam élni, dolgozni és valamit adni az embereknek –, majd egy kis szülői segítséggel nyitok egy rendelőt, és relatív egészséges emberek szexuális ügyes-bajos dolgaival fogok foglalkozni, mivel szexuálpszichológusi pályára készültem, Lux Elvirához jártam a szabadon választható óráimra – meséli Róbert, aki hamar rájött, 5 év egyetem kevés ahhoz, hogy önállóan dolgozzon, hiszen általános nézet volt a szakon, hogy még legalább 10 év szükséges, hogy valaki például pszichoanalitikussá váljon. A leendő terapeutának mindenekelőtt önismeretet kell szereznie, hogy ne legyen betegebb, mint a páciense, és azokat a kérdéseket (a szülőkapcsolatokat, a szexualitáshoz, a teljesítményhez és a transzcendenciához való viszonyt), amelyekkel hozzá fordulnak, ő addigra önmagában már a helyére tegye. Róbert viszont a 4 év építészeti „előtanulmánynak” köszönhetően 30 évesen lett diplomás pszichológus, a továbbképzés pedig túl sok időt és pénzt igényelt volna, így inkább hazajött, és azonnal kapott is munkát a zentai egészségház munka-egészségügyi osztályán.

– Mindig is úgy tekintettem a szakmámra, hogy ezzel segíteni szeretnék az embereknek a problémáik kezelésében, a szaktudásommal, tapasztalatommal, empátiámmal, titoktartási kötelezettségemmel. Kicsit csalódtam, mert a két és fél év alatt, míg ezen a munkahelyen dolgoztam, a két kezemen megszámolom, hány olyan ember volt, aki önszántából bejött hozzám, és tanácsot kért. – A csalódás mellett az infláció (a ’90-es évek vége felé járunk) is arra serkentette, hogy mással próbálkozzon, mivel a fizetése lassan zsebpénznek is kevés volt. Ezután jött egy magyarországi, nem szakmai, kitérő, majd 2002-ben hazajött, megnősült, és a kanizsai szakközépiskolában kezdett el dolgozni iskolapszichológusként.

– Itt majdnem 8 évig dolgoztam. Mindig is szerettem a középiskolás korosztályt, a lázadás, a világmegváltás korszakát, kihívásnak éreztem ezt a munkát. Úgy gondoltam, mivel magam is relatív fiatal vagyok, még fiatalosabban viselkedek és gondolkodok, ezért elég lesz ott megjelennem, aztán özönlenek hozzám a fiatalok, és jobbnál jobb kérdésekkel bombáznak, érdeklődőek lesznek, ezért kénytelen leszek napról napra készülni, tanulni, hogy a kérdéseikre válaszolni tudjak. Ehhez képest órákat ültünk együtt, amikor egy-egy tanárt kellett helyettesítenem, vigyorogtunk egymásra, meséltem, majd visszakérdeztem, van-e kérdésük, sokféle témát feldobtam, de nem ütötték le a labdát, hallgatás volt a válasz. Bíztam abban, hogy ebben a korban sok új téma jut kifejezésre, a szülőkről való leválás, „világmegváltás”, párkapcsolatok, szexualitás, pályaválasztás, amelyek mindegyike ezernyi kérdést vet fel. Csalódnom kellett, mert nem ez történt. – Sőt, sem a szülők, sem a tanárok nem keresték őt fel nevelési tanácsokért. A munkája főképp abban merült ki, hogy a tanárok kiküldtek óráról diákokat, és beküldték hozzá, kicsit olyan módon, ahogy az ember az óráját elviszi az óráshoz, hogy javítsa meg. Amikor pedig nem belső motivációból keresi fel a diák a pszichológust, nehéz jelentős eredményt elérni. Bár valamit csak érhettek ezek a beszélgetések, mivel azóta időnként előfordul, hogy itt-ott megszólítják volt diákok, hogy milyen jó volt, hogy akkoriban átbeszélték vele a problémáikat. Mindenesetre Róbert 3 éve úgy döntött, ismét megpróbál váltani és változtatni.

– Már az egyetem idején is rendkívül érdekelt, a szexuálpszichológia mellett, a hipnóziskutatás, illetve a módosult tudatállapotok élményvilága. 2003-ban találkoztam Daubner Bélával, aki az Integratív Pszichoterápiás Egyesület alapítója és elnöke. Egy 4 napig tartó hipnoterápiás továbbképzésén vettem részt Szabadkán. Itt egy merőben más szemléletet ismertem meg a hipnózis alkalmazását illetően. – Róbert arra a kérdésére, hogy hogyan lehetne ő is hipnoterapeuta, Daubnertől azt a választ kapta, minimum 250 óra önismereti pszichoterápiára kell járnia mindenekelőtt. Ezt Róbert teljesítette, és jogot is szerzett a továbbtanulásra, így elkezdhette a több száz órás módszerspecifikus képzést. Közben megszerette a pszichodrámát is mint csoportterápiás módszert, és pszichodráma-asszisztensi képesítést szerzett. Tavaly ősszel aztán munkanélküliként, a munkaközvetítő javaslatára elment egy tanfolyamra, amely a munkanélküliség csökkentésének érdekében pénzeszközök magánvállalkozás céljára való megpályázásáról szólt. Róbert nyert, és megnyitotta rendelőjét.

– Vannak olyan vélemények, hogy a betegségek több mint 90%-a lelki eredetű, és ha valakinek nagyon gyakran van például fejfájása, influenzája, pláne allergiás tünetei, nem árt, ha utánanéznek, van-e esetleg ennek valami pszichés háttere – mondja, miután jó néhány konkrét példát elmesélt. – Másrészt vannak esetek, hogy egy személy csak úgy képes kilépni egy számára kellemetlen helyzetből, hogy „megbolondul”. Ilyenkor leginkább nincs is szükség gyógyszeres kezelésre, csupán az adott körülményeket kell megváltoztatni. – Ennek kapcsán beszélgetünk még különböző fóbiákról, „csodadoktorokról” és „jósokról”, valamint a hit erejéről; Róbert szemmel láthatóan ki sem fogy a történetekből. Hisz abban is, hogy a rák is tipikusan olyan betegség, mely pszichés háttérrel rendelkezik, és az ember képes „bevonzani” maga számára. Felteszi azt a kérdést is: melyik az egyetlen gyógymód, amelynek végén az ember egészségesebb lesz, mint előtte volt? A pszichoterápia. És egyedül melyiket nem támogatja a társadalombiztosítás?... Ennyit a gyógyszeriparról.

– Friss vállalkozás az enyém, idő kell a felfutásához, hiszen sokan még nem is tudnak róla – meséli végül a nemrég nyitott rendelője kapcsán –, hogy már ketten is vagyunk Zentán magánvállalkozó pszichológusok. Meg tudnak bennünket keresni a problémáikkal, miután telefonon vagy interneten jelentkeztek, és időpontot kértek. Egy rövid konzultációt követően aztán meg tudjuk állapítani, mennyire vagyunk egymás számára meggyőzőek: a páciens hisz-e abban, hogy tudok neki segíteni, illetve én elhiszem-e, hogy ő képes fejlődni.

Arra kérdésemre, kiknek javasolja a terápiát, azt válaszolja, van az „alsó” és „felső” tíz százalék – tehát az intézményes hátteret követelő, komoly pszichiátriai betegségben szenvedők és a teljesen fejlett, egészséges személyiségű „szentek” –, akiknek nem javasolja. Egyébként nem hiszi, hogy a többi embernek ne lennének kérdéseik, és mindennel teljesen tisztában lennének, akár a viselkedésüket, akár az érzéseiket, gondolataikat illetően, hogy aztán egy 5–10 alkalmat felölelő önismereti munka ne tudná jobbá tenni őket ilyen szempontból.