Évtizedekre visszamenőleg nem volt példa arra, hogy a hatalmon, később akár ellenzékben levő politikusok közül is bárki fel merte volna vetni a Koszovóra irányuló töméntelen pénz sorsát, hiszen a titói Jugoszláviában ez éppen olyan tabu téma volt, mint az a tény, hogy a déli tartomány mellett milyen jogon várja el félmillió montenegrói, hogy az egész ország a saját szájától vonja el a falatot csak azért, hogy ők ott, a Fekete hegyeken túl jól éljenek.
Illetve: volt egy eset, amikor a szlovén vezetőség ezt szóvá tette. Mivel Mahmut Bakali, Koszovó akkori elnöke tisztában volt azzal, hogy az Örökös Elnök ilyetén való támogatására (természetesen, a testvériség és egység örve alatt) mindenkor számíthat, dölyfösen azt üzente Ljubljanának és a többi tagköztársaság fővárosának, hogy: „Ha el kell számolnunk a pénzzel, akkor ne adjatok semmit!” Így, utólag könnyű okosnak lenni, de akkor és azóta is az lett volna a legjobb, ha a többi köztársaság „szót fogad” Bakalinak, és elzárja a bőséges támogatást nyújtó csapokat. Nos, ezt a(z) – akkor nagy politikai botrányt okozó – „kilengést” kivéve senki sem mert mukkanni. Kivéve a Demokrata Párt frakcióvezetőjét. Nada Kolundžija ugyanis a parlamenti szószékről kérte számon a kormányon, hogy hova folyik el az a rengeteg pénz, amit Szerbia polgárainak zsebéből évente (észak) Koszovóra költenek. A bennfentesek számítása szerint ugyanis másodpercenként 16, vagyis évente hozzávetőleg fél milliárd euróról van szó. A honanya azt sem átallotta hangosan kimondani, hogy egyeseknek „rettenetesen kifizetődő” hazafinak lenni. Nyilván azokra a botcsinálta politikusokra gondolt, akik a barikádok építésétől az egy hónap múlva esedékes népszavazásig minden eszközzel igyekeznek ellenszegülni a Szerbia által el nem ismert (de a gyakorlatban mégis létező) Koszovó Köztársaság fennhatóságának az egykori tartomány északi részére való kiterjesztésének. Ezen a „nemzetáruláson” elsősorban a radikálisok háborodtak fel, de (hiszen választások közelednek) azért óvatosan ők is megemlítették, hogy a „népnek tudnia kell, mire költi a kormány az adófizetők pénzét”. Valóban mire?
A kérdés annál is inkább jogos, mert bizonyos nyilvántartások szerint 2002 és 2009 között a belügyminisztérium hétmilliárd dinárt különített el Đakovica, Priština, Kosovska Mitrovica, Gnjilane, Peć, Prizren és Uroševac rendőrállomásának a fenntartására. A munkaügyi és népjóléti minisztériumnak 1999 és 2010 között több mint ötmilliárd dinárjába került a segélyezés. Ebből az összegből 111 millió dinárt olyan intézményekre költött, amelyek gyakorlatilag nem is működnek.
Bizonyos, a témához kapcsolódó adatokból az is kiderülhet, hogy miért nem hajlandó az állam privatizálni a villanygazdaságot. Ha ezt megtenné, aligha lehetett volna rávenni a hatalmas rendszer tulajdonosát arra, hogy az utóbbi években 24 milliárd dinárt folyósítson annak az 5000 (nem)dolgozónak, akik – elvileg – Koszovó területén élnek, de a villanygazdaságban mint munkabeosztás nélkülieket tartják számon. Ergo, jár nekik a fizetés. Az ifjúsági- és sportminisztérium öt évig folyósította a fizetést a prishtinai Boro és Ramiz sportközpont szerb nemzetiségű dolgozóinak, holott ez a a létesítmény már tizenegy évvel ezelőtt nevet változtatott, de azóta sem működik. A minisztérium 2002 és 2007 között erre a célra 45 millió dinárt költött. Csak olaj volt a tűzre a honvédelmi miniszter internetes bejegyzése. Szerinte ugyanis a 44 000 koszovói szerb közül, akik a köztársasági költségvetésből kapják a fizetését, 24 000 nem Koszovóban, hanem Szerbiában él. Az sem válik a nemzetrész becsületére, hogy 1999 óta Koszovóról mindössze 127 fiatal szolgált a szerbiai katonaságnál. Amikor megszűnt a kötelező szolgálat, az egykori tartományból egyetlen egy(!) fiatal jelentkezett önkéntesnek. Az pedig inkább a prishtinai hatalom káderek válogatásának mércéit minősíti, hogy a miniszterelnök-helyettes Slobodan Petrović még a közelmúltban is a Boro és Ramiz sportközpont portásaként(!) a szerbiai költségvetésből kapta a fizetését. Miféle hazafiasságról beszélünk? – tette fel a kérdést a saját twitterén a honvédelmi miniszter. Azért ne legyünk elfogultak, hiszen nem csak a koszovói szerbek érdekeiért „harcolók” az egyetlen nekemisták, akik csak a zsebükkel és a hasukkal tisztelik saját nemzetüket. Máshol is bőven találunk rá példát.
