Kovács Frigyes színművész, rendező maradandót alkotott színjátszásunk terén, nevéhez olyan időtálló értékek megteremtése fűződik, amelyek nélkül sokkal szegényebb lenne a vajdasági magyar színházi élet. 1978-ban az egyik létrehozója volt a napjainkban is működő Tanyaszínháznak. 1994-ben ő alapította meg Szabadkán a Kosztolányi Dezső Színházat. Amikor 1998-ban átvette a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának az irányítását, annak mindössze két színésze, két ügyelője és egy társulatigazgatója volt, ám ő rövid idő alatt bővítette a társulatot, és szakmailag egyengette az útját. Ez az időszak a fesztiválokon kiérdemelt számtalan díjról is emlékezetes marad a Magyar Társulat életében.
Kovács Frigyes kezdeményezésére 2001 óta október 29-e a Délvidéki Magyar Színjátszás napja, ekkor adják át színházi életünk legrangosabb elismerését, az általa alapított Pataki-gyűrű Díjat. A 2008-ban Jászai-díjjal kitüntetett művész színészi pályájának több mint 30 éve alatt számos előadásban nyújtott emlékezetes alakítást, több pódiumműsort készített, melyek közül a Toldi mintegy 300 előadást élt meg. Kovács Frigyes jelenleg az újvidéki Művészeti Akadémia tanára.
Ahhoz, hogy 14 évesen Kavillón Vera néni kocsmájában előadást rendezzen, vagy topolyai gimnazistaként színjátszó csoportot alapítson, nagy adag merészség kellett. 1994-ben pedig, amikor a szabadkai Népszínházat még Ljubiša Ristić uralta, óriási politikai bátorság kellett ahhoz, hogy megalapítsa a Kosztolányi Dezső Színházat.
– A vajdasági magyar kultúra szekerét mindig akkor igyekeztem megnyomni, amikor göröngyös úton járt, kátyúhoz érkezett. Amikor 1978-ban oklevelet szereztem az újvidéki Művészeti Akadémián, mindenáron Szabadkára, az itteni Magyar Társulathoz akartam szerződni. Tizenegy évvel később, 1989-ben hagytam el a várost, amikor láttam, hogy Ljubiša Ristićet politikailag nem tudják innen kiebrudalni, vagyis az ellene vívott szélmalomharcomnak nem lesz semmiféle eredménye. Én voltam az egyetlen, aki a tevékenysége ellen ágált, miközben mindig hozzátettem, rengeteget tanultam tőle, mert zseni volt, csak épp számunkra kártékony zseni. Az Újvidéki Rádió színészegyütteséhez szerződtem. Amikor láttam, hogy gyengül Ristić pozíciója, akkor azzal a javaslattal álltam elő Szabadka akkori polgármesterénél, hogy itt újra kellene teremteni a magyar színjátszást, mert egyre kevesebbet beszélnek a sétálóutcán magyarul, egyre kevesebben járnak a szabadkai magyarok színházba, s egyre kevesebb a közösségi élmény az itteni magyar közösség életében. Akkor nagyon sok politikust igyekeztem meggyőzni erről, és sikerült létrehozni 1994-ben a Kosztolányi színházat. Nem szeretném az érdemet a magam javára írni, mert színházat az ember nem tud egyedül csinálni. Miután előadtam az ötletemet a szabadkai önkormányzatban, ha nem is az első szóra, de mondjuk a századikra – mert elég állhatatos vagyok –, mellém álltak, csakis így jöhetett létre a Kosztolányi színház.
Mindennek ellenére, mint a most átvett kitüntetés indoklásában is szerepel, a Kovács Frigyes által életre hívott kezdeményezések és alkotások ma is bástyái és pillérei a délvidéki kultúrának. Ilyen például a Tanyaszínház.
– Azok a falusi és tanyasi magyar emberek, akik ugyanúgy adófizető polgárai ennek az országnak, mint a városi lakosok, a kulturális javakból nemigen kapnak semmit, ezért oda kell emelni hozzájuk ezeket, amelyekre nekik is joguk is lenne. Ebből a megfontolásból alakult a Tanyaszínház 1978-ban. Nem volt ez diadalmenet, hiszen nagyon sok akadályt le kellett küzdeni.
Mint ahogyan egész pályája során rengeteg akadályt kellett leküzdenie. Voltak, akiknek például a szókimondása nem tetszett.
– Van egy rossz tulajdonságom: amikor a teljes erőmet, tudásomat latba vetve odaállok egy szekér húzásához, vonszolásához, taszigáláshoz, és ha mások csak akkor állnak oda, ha fényképezkedni kell, akkor én azt szóváteszem. Ez sok embernek nem tetszik. Mindig a közösség érdekeit néztem, és nem túl nagy dicsőség, hogy ezt mindig a családom érdekei elé helyeztem. Így éltem le az eddigi életemet, és nyilvánvaló, hogy ezután sem tudok másképp élni. A kilencvenes évek elején egy zseniális szervező jóvoltából Bakos Árpád zenésszel a Toldival jártuk Magyarország településeit. Havonta egy héten át napi 3-4 előadásunk volt. Az egyik településen a negyedik előadás után az igazgató azt kérte, annak a sok gyereknek, aki nem fért be az előző alkalommal a terembe, adjam elő még egyszer a 60 perces előadást. Ez bizony már fizikai fájdalommal járt, és úgy éreztem, olyan gyerekeknek próbálom a lelkem legjavát adni, akik nem biztos, hogy rászorulnak. Volt Vajdaságban is négy előadásom egy nap, de akkor úgy éreztem, valamit adtam, van értelme, hogy itt szenvedek, mert ezzel gazdagabbak lesznek ezek a gyerekek. Ebből az a tanulság, hogy itt, a saját környezetemben sohasem éreztem tehernek, ha szinte erőmön felül kellett teljesíteni.
Ezt a küldetéstudatot, mindazt, amit eddig letett a közösség asztalára, jutalmazták az eddigi elismerésekkel, például a Jászai-díjjal vagy most a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetéssel.
– A Jászai-díjra nem a saját színházam nominált – ahogyan az ennél az elismerésnél lenni szokott –, hanem a Magyar Kritikusok Céhe. Ezért olyan értékes és felemelő a számomra. A Magyar Érdemrend Lovagkeresztje váratlanul ért, de jólesik, hogy vannak olyan, a színháztól távol álló emberek, akik nagy érzékenységgel és odafigyeléssel kísérik a törekvésemet, a munkásságomat.
Nem vagyok túl büszke rá, de sohasem foglalkoztam a saját karrierem építésével, inkább a vajdasági magyar színházi életet igyekeztem támogatni, és annak a szekerét toltam, ahol hozzáfértem, ahol engedték. Most, hogy ezt kevésbé engedik, mert nagyon sokan vannak körülötte, a sorsnak, a gondviselésnek köszönhetően az egyik magyarországi színháznál a világ drámairodalmának egyik legnagyobb szerepét fogom eljátszani. Az ilyen korú férfiszínészeknek a drámairodalom a szerepek gyönyörű palettáját kínálja, van néhány, amelyet még szeretnék eljátszani. Nem árultam el senkinek, hogy az említett szerepnek mennyire örülnék, hanem megkerestek, felkínálták, ezért szoktam azt mondani, a sors, valamiféle felsőbbrendű erő gondoskodik arról, aki nem akarja mindenáron a sikert, és nem kívánja önmagát piedesztálra emelni.
– Nagyon fontosnak érzem, hogy ebben a nem homogén nyelvi közegben, amely nem eléggé tiszta, és romlásra van ítélve, felhívjuk a gyerekek figyelmét a magyar nyelv szépségeire. Vannak a versnek olyan dimenziói, amelyek szépségének visszaadásához előadói hajlamok szükségeltetnek. Most, hogy rengeteg a szabadidőm, egy DVD-t szeretnék kiadni, segédanyagként a magyar szakos tanároknak, amelyben a kötelező tananyag mellett az ajánlott irodalomból is válogatnék. A verseket én tolmácsolom, de meg is filmesítjük őket. Szeretném, ha az alapítványok, amelyekhez támogatásért fordulok, szintén fontosnak éreznék, hogy ez minden olyan iskolába ingyen eljuthasson, ahol van magyar nyelvű oktatás
