Szerb nyelven végeztem az egyetemi tanulmányaimat. Az első félév végén, az első kollokviumomon az írásbeli dolgozatom grammatikai hibáit a tanár piros ceruzával kijavította. Ma sem tudom, hogy megszégyenítésnek szánta-e, vagy pedig a legjobb szándék vezérelte, hogy ezzel is gyakoroljam a szerb nyelvet. Igaz, azon kevesek egyike voltam, akit nem buktatott meg, a 8-as sem gyenge osztályzat, s az asszisztensnő nyilvánosan megdicsért, hogy biztos volt benne, sikerülni fog a kollokviumom, mert a szabadkai fakultáson is, ahol tanít, a magyar ajkú hallgatók a szorgalmukról híresek. A továbbiakban nem volt hasonló piros ceruzás javítás, nem ért semmiféle hátrányos megkülönböztetés amiatt, hogy magyar vagyok. Ezért ért hideg zuhanyként tíz évvel később, a kilencvenes évek elején, amikor részt vettem azon a Jogi Karon tartott sajtótájékoztatón, amelyen az akkori dékán és a fakultás más vezetői arról beszéltek, egyes magyar kollégáik nem restellnek anyanyelvükön előadásokat, gyakorlatokat tartani a magyar ajkú hallgatóknak, holott ezt megtiltották, s még az sem menti őket, hogy egyetlen dinárt sem kértek ezért. Akkor szűnt meg a magyar nyelvi lektorátus, s a magyar ajkú tanárok lassan légüres térbe kerültek.
Emlékszem, egy évtizeddel ezelőtt az Újvidéki Egyetem egyes karai részéről igen nagy ellenállásba ütközött, hogy kötelesek a nemzeti kisebbségek nyelvén is megszervezni a felvételi vizsgákat. Ám mivel ezt a kérdést 2001-től tartományi rendelet szabályozza, egészen eddig viszonylag zökkenőmentesen működött e gyakorlat a Jogi Karon és másutt is.
A fent említett, két évtizeddel ezelőtti emlékezetes sajtótájékoztató óta nem voltam a Jogi Karon, és amikor két éve ismét ott jártam, kellemes érzés kerített hatalmába, mert a bejáratnál két lány élénken magyarul csevegett, s miközben interjúalanyomat vártam, egy két-három fős magyarul beszélő csoport is elhaladt mellettem. Látszott ugyanis, hogy ezek a fiatalok otthon érzik magukat a fakultáson. Ami a világ legtermészetesebb dolga kellene hogy legyen. Akkor úgy tűnt, a vajdasági magyar érettségizők közül mind kevesebben döntenek a magyarországi jogi tanulmányok mellett, többen iratkoznak az újvidéki fakultásra, nem jelent többé gondot a vajdasági magyar jogászutánpótlás. A Jogi Kar mostani lépése összezúzta e derűlátást, amelyet felvált az aggodalom, felháborodás, a keserű szájíz.
Tíz évig zökkenőmentesen működött az, hogy a Magyar Tanszék tanárai által készített tesztet töltötték ki a magyar ajkú jelentkezők, valamint történelemtudásukról is anyanyelvükön tehettek tanúbizonyságot. Valószínűleg 10 év után mindenki ébersége lanyhult, senkiben fel sem merült, hogy a fakultás ilyen váratlanul, egy tollvonással szakít az egy évtizedes hagyományokkal. Bizonyára ezért történhetett meg a mulasztás, hogy amikor megjelent a Jogi Kar pályázata, senki sem nézte át rögtön tüzetesen, illetve nem figyelt fel azonnal a tavalyihoz képest mindössze néhány szavas változtatásra: hiányzik az a lehetőség, hogy a nemzeti kisebbségek saját anyanyelvükből és irodalomból tesznek felvételei vizsgát, nem pedig szerb nyelvből.
Érdemes és tanulságos elolvasni a kar honlapján a pályázat szövegét. Az általános feltételeket – csak négyéves középiskolai végzettséggel lehet pályázni – követik a külön feltételek, amelyekben szó esik arról, milyen feltételek között pályázhatnak a környező országokból érkező szerb kisebbségeik, szó van azokról a szerbiai állampolgárokról, akik külföldön végezték középiskolai tanulmányaikat. Továbbá: feltüntetik, hogy a felvételi vizsga szerb nyelvből és irodalomból, valamint történelemből van, mégpedig a gimnáziumi tanterv szerint. Ám a szövegben a nemzeti kisebbségekről eddig még csak említés sem történt. Majd a pályázati határidők szerepelnek a szövegben, és csak az ezt követő második megjegyzésben olvashatunk arról, hogy a nemzeti kisebbségek tagjainak joguk van történelemből a tesztet anyanyelvükön letenni, amit külön fel kell tüntetni a jelentkezési lapon. Megalázó, hogy csak a pályázati határidőkhöz fűzött egyik megjegyzésben foglalkoznak mindössze a nemzeti kisebbségekkel, akik ugyanúgy ennek az országnak a lakosai, mint a szerb anyanyelvűek, s e jelöltek szülei ugyanolyan adófizető polgárai ennek az országnak.
A Jogi Kar most azzal utasít vissza minden kritikát, hogy a pályázati kiírásban pontosan szerepeltek a feltételek, ebben a nemzeti kisebbségek nyelvi és irodalmi tesztjéről szó sincs, tehát nincs is mit követelni. A tartományi illetékes titkárság és az MNT reagálása nyomán elhangzott a dékán részéről egy szóbeli ígéret, hogy a felvételivel minden rendben lesz. Mint mondták, a Magyar Tanszék által az idén is elkészített teszt helyett majd saját szervezésben oldják meg a felvételit. Így is történt! Úgyhogy igen kifogásolható módon a magyar nyelvű tesztben nem Ady, Kosztolányi, József Attila, hanem például Branislav Nušić szerepelt a feladatok között. Holott, ezek a jelöltek az előbbi irodalmárok munkásságából készültek.
Feladatgyűjtemény segíti a szerb, a szlovák, a magyar ajkú pályázók felkészülését. Nyilvánvaló, hogy jócskán különböznek egymástól a szerb, a magyar, a szlovák diákok felkészülését segítő irodalmi, nyelvtani kérdések. Tehát, a nemzeti kisebbség soraiba tartozó fiatalok esélyei csökkentek, lépéshátrányba kerültek, hisz olyan kérdésekre kellett a teszten válaszolniuk, amelyekre nem készültek. Nem csoda, hogy nem jutott be egyik magyar fiatal sem az állami költségvetés terhére, mindannyian csak tandíjfizetési kötelezettséggel iratkozhatnak be. Ez nem csak azzal a hátránnyal jár, hogy 79 ezer dináros tandíjat kell fizetniük, hanem azzal is, hogy nincs joguk az egyetemista otthonban való ellátásra, számos ösztöndíj-lehetőségtől is elesnek.
Attól félünk, hogy ez egy szakítópróba volt, s ha a Jogi Karon most sikerült ezt így, minden következmény nélkül véghezvinni, további próbálkozások is történnek, és nagyon gyorsan feledésbe merülhet, hogy a kisebbségek a saját anyanyelvükön felvételizhettek tíz évig. Mint ahogyan ki emlékszik már arra, hogy a hetvenes évek elejétől a kilencvenes évek elejéig az újvidéki székhelyű karokon a magyar nyelv jelenléte sokkal erőteljesebb volt.
