Vigyázz magadra! Ezekkel a szavakkal bocsát utamra édesanyám a mai napig. Mintha ezzel a két szóval próbálna megóvni minden bajtól, ami odakint leselkedik rám, s én hasonló szavakkal engedem el szeretteimet otthonról, mert pontosan tisztában vagyok vele, hogy bárhol bármikor megtörténhet velem, velük, bárkivel olyasmi, amiről eddig csak a hírekben hallottam, amiről mindenki csak mélyen lesújtva annyit tud mondani: tragikus.
Mindenki azzal a céllal indul útnak, hogy épen és egészségesen fog hazatérni. Tudatában vagyunk a veszélynek, mikor kilépünk a nagyvilágba, melyet nem lehet a négy fal között, relatíve biztonságban megismerni. Ahhoz menni kell, belevetni magunkat, tapintani, látni, hallani, megízlelni, hiszen a való élet odakint zajlik. Az internetes kapcsolatok világában azért még mindig igényeljük, hogy személyesen is megjelenjünk különféle rendezvényeken, fesztiválokon, koncerteken és meccseken, mert szükségünk van a valós kapcsolatokra, az igazi eseményekre, mert a sok gond mellett jól esik egy kicsit kikapcsolódni, részese lenni a forgatagnak, örülni a rég nem látott ismerősöknek, ropni a táncot, sétálni a fák között.
A Belgrade Beer Festre látogatók is hasonló bizalommal léphettek ki otthonuk biztonságából, ahogy az a nyolc ember is, akiket egy férfi megkéselt, s talán azok is békés zenés-sörözős órákra vágytak, akik a tömegverekedésben sérültek meg. A vidám mulatozás egy pillanat alatt tragédiába torkollt, s akik sértetlenül megúszták, most megborzongva gondolhatnak arra, velük is megtörténhetett volna... Nem lehet ezt elintézni annyival, hogy „rossz időben rossz helyen”. Az utóbbi időben egyre több incidens történik, egyre nagyobb az őrület, s nem tudni, a körülöttünk járkálókat milyen elmebaj uralja. A láthatatlan veszély, az újra és újra megtörténő tragédiák félelmet keltenek, mert nem tudjuk kiszámítani, ki, mikor esik áldozatul nekik legközelebb. Mikor jön egy őrült, aki autójával átgázol az ünneplő tömegen, felrobbantja magát a város egy emberekkel zsúfolt pontján, részegen vagy drog hatása alatt elsodorja a buszra várókat, lelövi osztálytársait vagy halálra veri a másik szurkolótábor egyik tagját. Amíg csupán távoli országok eseményeiként szivárogtak be életünkbe az ilyen hírek, ha bele is borzongtunk, nem vettük komoly fenyegetésnek, hogy ez országunkat, városunkat is elérheti. Csakhogy ma már nálunk is jelen van az ámokfutás, s szinte lehetetlen kivédeni a tragédiát biztonsági intézkedésekkel. Főleg nem egy több tízezres látogatottságú, nyitott rendezvényen, ahol nem lehet ellenőrizni és kordában tartani az őrületet és az indulatokat. Eszembe sem jut elmenni bizonyos koncertekre, mert előre félek, olyan emberek jönnek ott össze, akiknek nem az a céljuk, hogy jól érezzék magukat, hanem lehetőleg mindenkibe belekössenek, vandálkodjanak és orrot, bordát törjenek. Mert nekik ez a kultúra. Mint ahogy a városban zajló focimeccs is már alapból feszültséget kelt bennem és kétszer is meggondolom, merjek-e az utcán tartózkodni egyszerű, békésen sétáló polgárként, de mint a gyakorlat mutatja, egy zenei fesztivál is, ahová az ember tényleg csak azért megy el, hogy normális ember módjára kikapcsolódjon, késeléssel végződik. Pedig kellenek a rendezvények, szükség van arra, hogy az elszámítógépesedett világból valami kirángasson minket és a gyermekeinket, annak ellenére, mennyi veszélyt rejt a környezetünk. Csakhogy az a néhány ismeretlen a tömegben félelemben tart, és vagy vakmerően kilépünk az utcára abban bízva, hogy nagyobb incidensek nélkül, egyszerűen túléljük azt a néhány óra szórakozást, meg reménykedünk, hogy gyermekünk épségben hazaér, vagy bezárkózunk a négy fal közé és inkább a facebookban rejlő elmagányosodást és a virtuális izgalmakat választjuk az igaziak helyett, miközben a való élet elmegy mellettük. Pedig nem ez a normális élet, nem ebben kellene kiteljesednie társas lény mivoltunknak. Együtt, egymással, egymásért kellene élnünk. Csakhogy láthatóan ez az, ami egyre kevésbé megy nekünk...
