Nem ez az első eset, hogy a „vidámkodó” fiatalokat magas tisztségben levők veszik védelmükbe. Volt már arra is (nemrégen) példa, hogy a kormány majd egy millió dollárt fizetett egy amerikai állampolgárnak, mert a hallgatólagosan „medvecsoportba” (tehát az igazgató papa által védettek közé) tartozónak nyilvánított fiatalember félholtra verte egyetemista tanulótársát. A kártérítés megtörtént, természetesen az adófizetők pénzéből.
Annak idején azt eltűrtük, mert más nem tehettünk, hogy a diktátor fia motoros láncfűrésszel fenyegette meg az Otpor mozgalom egyik tagját, akit egyébként a Marko gyerek akkori barátai agyba-főbe vertek.
Újabban Sulejman Ugljanin 17 éves fia körül támadt némi bonyodalom. Az alig néhány napos gépjárművezetői jogosítvánnyal rendelkező aranyifjú és pajtásai amint kiugrottak a tűzpiros Golfból, körülvettek egy Novi Pazar-i nőt. Mivel a hölgy az egyik útonálló kezében pisztolyt vélt felfedezni, veszélyeztetve érezte magát, s a rendőrség segítségét kérte. Az egyenruhások jószerivel rekordidő alatt a helyszínre értek és – mivel a fiúk egyikénél sem volt személyigazolvány – előállították őket.
Másnap az aggódó apa sajtóértekezleten követelte a rendőrfőnöktől és az „ilyen rendőrségtől”, hogy azonnal hagyják el Novi Pazar és Szerbia területét.
– Mint a kormány tagja, nem érthetek egyet azzal, hogy a hazámban védelem helyett a rendőrség zaklassa a polgárokat – hőzöngött Ugljanin. Majd hozzátette, hogy: „A bosnyákoknak szükségük van a szeretett Szerbiára, de nem a Nagy-Szerbiára, ahol még él Milošević szelleme”. Szerinte a rendőrség a bosnyák fiatalokkal szembeni magatartásával átlépte azt a bizonyos határt.
Afelől sem hagyott kétséget, hogy mit fog tenni: Amennyiben a kormánytól és a Belügyminisztériumtól a lehető legrövidebb időn belül nem kap választ arra vonatkozóan, hogy milyen intézkedéseket foganatosítottak az erőszakoskodó rendőrökkel szemben, a nemzetközi közösséghez fordul és külföldi erőket kér, hogy a polgárainkat megvédjék Szerbia belügyminisztériumának rendőreitől.
Talán nem árt végiggondolni Ugljanin utolsó mondatát. Abból ugyanis az következik, hogy semmibe veszi Szerbia szuverenitását és kiszolgáltatja annak egy részét a külföldi (vajon melyik országbeli?) fegyveres erőknek.
Lehet, hogy csak a mindenben rosszat látó számára tűnik fel néhány, Szandzsákkal kapcsolatos, megnyilatkozás, történés és fenyegetőzés egybecsengése, de mégis furcsa, hogy Zukorlić főmufti időnként csak nehezen tolerálható szóbeli kirohanásaival hívja fel magára a figyelmet, majd a Novi Pazar-i szakállas, mininadrágos vahabita gépkarabélyból rálő Amerika szarajevói nagykövetségére, végül pedig Ugljanin idegen erők behívásával riogat.
Akik csak felületesen is ismerik a bosnyákokat, tudják, hogy ennek az etnikumnak a tagjai tisztességes, dolgos, barátságos, vendég- és békeszerető emberek. Biztos, hogy ilyen vezetőket érdemelnek?
Érthető kíváncsiság előzi meg a kormánynak az üggyel kapcsolatos reagálását, hiszen külföldi fegyveresek behívása kimeríti a hazaárulás fogalmát. Ami még Szerbiában is főbenjáró bűnnek számít.
Arról nem is szólva, hogy Ugljanin úgy került a kormányba jól hangzó, de kevés tartalommal rendelkező tárca nélküli miniszternek, hogy a hatalmi koalíció egyensúlyt akart teremteni az általa, valamint a Rasim Ljajićáltal vezetett ellenlábas szandzsáki bosnyák párt között. Az ilyen titulus viselőjét Rejtő Jenő „tiszteletbeli tűzoltó-főparancsnoknak” nevezte.
Ugljanin miniszterré történő kinevezése az embert arra a félhülye úrra emlékezteti, aki egy félig megfagyott viperát talált, s addig melengette a keblén, mígnem a hüllő halálosan megmarta.
Hát, tisztelt kormány, nesze neked vipera!
