Az öreg faajtó épp úgy nyekereg, mint amikor bő három évtizeddel ezelőtt először léptem be a temerini Szirmai Károly Magyar Művelődési Egyesület helyiségeihez vezető folyosóra. Továbbra is úgy érzem, hogy itt egy másik világba csöppentem: a magas falak között a komor mindennapok még most is életörömmé változnak. Jobbra rengeteg gyerkőc ténykedik a klubban levő asztaloknál: hívják Vali nénit, segítsen már, mert összegabalyodott a fonal. Lukács Fodor Valéria gondoskodik ugyanis a viseletről, játszik a gyerekekkel és kézműveskedik is velük, ezúttal a szünidő végére szervezett táncházban.
A színpad felé haladva tovább erősödik a jól ismert érzés: otthon vagyok. A jóleső boldogságot megpecsételi a népi játékba belefeledkezett gyerekek sikongatása, csengő éneke. Lukács Imre a zsíros kenyér kenegetését követően már csaknem negyven gyerekkel együtt körtáncol, futkos, dalol. Széles mosollyal az arcán kíséri őt Erdélyi Lenke, aki annak idején szintén Imre bácsitól tanult táncolni. Bár Lenke a Szegeden töltött egyetemi évei alatt nem igazán tudott aktívan próbákra járni, a diploma megszerzését követően azonnal kopogtatott a fent említett faajtón. Lenke azzal az elhatározással költözött el ugyanis itthonról, hogy a Magyarországon összegyűjtött tudást és tapasztalatot hazahozza és kamatoztassa. Nagy vágya teljesült azzal, hogy Imre bácsitól tanulhatja meg a néptáncoktatás módszerét aközben, hogy aktívan foglalkoznak a gyermekcsoportokkal.
– Szeptembertől elsősorban az óvodások létszáma növekedett meg: jelenleg 31 gyerek táncol az Aprókák csoportban, ahol túlnyomórészt 4-5 évesekkel foglalkozunk. Velük főleg gyermekjátékokat játszunk. Az Ugribugri csoportban viszont már belekóstolunk a Somogy táncaiba: az elsős, másodikos és harmadikos gyerekek idén 22-en vannak. Kor szerint őket a Recefice tánccsoport követi: ők azok, akik kiskoruktól táncolnak, és csoportként nagyon jól működnek. Nagy erősségük, hogy ideálisan oszlik meg a fiúk és a lányok aránya. Nyolc pár táncol együtt, és ennek előnyét ők maguk is érzik. Jól összekovácsolt csapatról van szó, szeretik egymást, szeretnek színpadra lépni, együtt izgulni és utazni. Többször is megjártuk velük Magyarországot, a környéken pedig rendszeresen vendégszerepelünk. A legidősebb csoport jelenleg a Cifra, amelyben idén hetedikes és nyolcadikos, illetve középiskolás lányok táncolnak. A csoportjaink rendszerint magas minősítést érnek el a Kőketánc vetélkedőn, de más találkozókról is sikeresen térünk haza. Szeretjük ezeket a fellépéseket is, de a néptánc nem egy verseny orientált műfaj. Sokkal nagyobb élménnyel térünk haza például egy mórahalmi utazásról, vagy egy Versecen eltöltött napról, ahol az ott élő maréknyi magyar gyermekkel együtt táncolhattunk, kirándulhattunk. A kisebbek pedig külön élvezik azokat a biciklitúrás délutánjainkat, amelyeket a helyi Törteli-tanyán szervezünk meg nekik palacsintasütéssel, lovaglási lehetőséggel, barátkozással. Hiszem, hogy ezek a közösségi élmények azok, amelyek révén később ráéreznének arra, hogy milyen fontos, amit ők csinálnak. Ezt erősítik a táncházak is, amelyeknek Temerinben nagy hagyománya volt. Idén a Csoóri Sándor Alapítvány támogatásával tovább élesztgetnénk ezt a lángot, és nyolc táncházat szervezünk, különböző kísérőprogramokkal – utal Lenke a tapintható összetartozás kulcsára.
Flóra és Dóra tavaly külön elismerést kaptak az Aranycitera vetélkedőn a temerini citerás gyermekcsoportok újraindításáért, fotó: az egyesület archívumából
A közösségi élmény sugárzott a gyerekekről a decemberben megtartott Luca-napi műsoron is, amelyen hagyományosan az egyesület népi csoportjai mutatkoznak be. Itt látta a temerini közönség először színpadon Gáspár-Barra Johannát, aki Petőfi-ösztöndíjasként a Szirmai Károly MME-ben teljesít szolgálatot. Mentora az egyesület elnöke, Varga Flórián, de korából kifolyólag Lenkével tartja leginkább a kapcsolatot. Együtt kísérik ki az Aprók táncházából távozó picurokat is, miközben a nagyobbak otthonosan helyezkednek el a Berbence zenekar előtt. A brácsát tamburára cseréli Faragó Szabolcs, és már kezdődhet is a Dél-Alföldi táncok tanítása. A végzős középiskolás több mint öt éve vett kezébe tamburát az egyesületben: akkoriban Bolyos Miklós foglalkozott a fiatalabb zenészekkel. Szabolcs később a Dalárda férfikórusban és tamburazenekarban is megtalálta magát: az érett férfiakkal és fiatal legényekkel Szabó Gabriella foglalkozik, de férje, Árpád is erősíti a hangzást.
– Igazából nagyon élvezem, hisz ez nálunk családi örökség is. A nagyapám, Pethő Antal ugyanis a temerini Tízes bandában játszott, így magától értetődő volt, hogy megtanulok tamburázni. Először a temerini népzenei táborban ismerkedtem a hangszerrel, amit szintén az egyesületünk szervez. Ott ráébredtem, hogy tetszik nekem ez a világ. Így bejártam a Mikihez is tanulni, de épp mire összekovácsolódott volna a fiatal csoport, megszakította a munkát a koronavírus-járvány. Két évig akadoztak a próbák, de ahogy vissza lehetett térni, hívtak a Dalárdások is muzsikálni. Sok helyen felléptünk, a mai napig sokat utazunk, és ezt nagyon élvezem. Két éve csatlakoztam az egyesületben működő Berbence zenekarhoz is. A vonósbandában tamburázom is, de kipróbáltam a brácsát is. Terveim között szerepel az is, hogy egyszer szaxofonon is megtanuljak játszani. Motivál, hogy mind több hangszert meg tudjak szólaltatni. Felemelő érzés, amikor táncházakban muzsikálunk: ilyenkor megmagyarázhatatlan erő lüktet bennem. Ez ösztönöz a folytatásra is, bár végzősként jelenleg egy kicsit kevesebbet tudok ezzel foglalkozni, mint amennyit szeretnék. A Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium diákja vagyok ugyanis, így hétköznaponként Zentán tartózkodom. Ezért a Berbencével mindig pénteken próbálunk, de a Dalárdások is többször átidőzítik a csütörtöki próbájukat péntekre, hogy én is muzsikálni tudjak velük a fellépéseiken. Emellett szívesen szólóztam az egyesületünk által szervezett Zengő Délvidék népzenei találkozón is, amit Bodor Anikó emlékére tartanak meg Temerinben évről évre. Ahogyan a Középiskolások Népzenei Vetélkedőjét is, amelyen szintén sikerrel szerepeltem. Szeretek ide járni, mert mindig jó a hangulat: az itt eltöltött idő után mindig boldogan megyek haza – osztja meg velünk érzéseit Szabolcs.
Hasonló életérzésről vall Pap Dénes is, aki a Kéknefelejcs asszonykórust kísérő citerazenekar tagja. A 17 éves fiatal egy évvel ezelőtt döntött úgy, hogy Hévízi Istvántól szeretné ellesni a „citeramesterség” titkait.
– Először csak hobbiként indult, otthon próbálgattam citerázni. Édesapám ugyanis annak idején aktívan muzsikált, így „kéznél volt” a hangszer. Aztán úgy gondoltam, hogy bekéredzkedek Hévízi Pista bácsihoz a csoportba. Szerettem volna azok közé a fiatalok közé tartozni, akik ápolják a hagyományokat, miközben zenélnek, táncolnak és jól érzik magukat együtt. Jó hangulatban zajlanak a próbák is: nincsenek éles határok az idősebbek és a fiatalok között. Örömmel tölt el az is, amikor fellépünk. Jó érzés felöltözni a viseletbe, majd közönség előtt muzsikálni. A Durindó fesztivál mellett ugyanis sokszor hivatalosak vagyunk fellépésekre úgy a környéken, mint Magyarországon is. De azt is élvezem, amikor csak megkérnek arra, hogy segítsek valamiben. Itt vagyok a legtöbb rendezvényen, és amikor szükség van rá, akkor beugrok. Legutóbb a Tini-Ifjúsági Énekes Vetélkedőn segítettem székeket pakolni, hátteret állítani. Jó érzés, hogy egy ilyen nagy produkcióhoz is hozzájárultam. A társaság pedig mindig kiváló – mesélte a szorgalmas, ám egyébként hallgatag ifjú.
Az egyesület „növendéke” Süle Flóra is, aki szintén gyerekkora óta pengeti a húrokat a próbatermekben. Lenkéhez hasonlóan ő is itt fejlődött oktatóvá.
– Hétévesen kezdtem citerázni, és egészen a középiskola végéig a Markoláb citerazenekarban muzsikáltam. Ezt követően azonban sokan elköltöztek, egyetemre mentek, így egy időre megszakadt a citerás gyerekcsoportok működése az egyesületben. Majd egykori citerástársam, Kálmán Dóra újra toborozni kezdte a gyerekeket. Az első év sikertelenebb volt, de az elkövetkező szeptemberben alig akartunk hinni a szemünknek: csaknem negyven gyerek szorongott a klubban az iskolai felhívást követően. Elejében tapasztalatlanok voltunk. Legjobban talán akkor izgultam, amikor először kellett önállóan levezetnem egy próbát: odahaza részletesen papírra vetettem, hogyan is zajlik majd a foglalkozás. Ezt hónapokig így csináltam, mire egy kicsit fellazult bennem az izgalom. Most már persze rutinosabban megy, és kötetlenebbek is a próbák, hisz a gyerekek is több éve együtt citeráznak. Két csoporttal is dolgozom: az idősebbek a haladó Boróka zenekarban játszanak, a középhaladók viszont a Fülemüle citerazenekarban pengetik a húrokat. Mindezt küldetésként élem meg. Megerősít az is, hogy a csoportjaim rendszerint sikeresen szerepelnek a Szólj, síp, szólj! népzenei vetélkedőn és az Aranyciterán is. Több ezüst és bronz minősítést is elértünk, remélem idén az aranyat is bezsebelhetjük végre. Hetente kétszer próbálunk mindkét csapattal, hisz idén külön dalcsokrokkal készülünk az említett vetélkedőkre – meséli Flóra, akinek a kezdeményezésére újra szerveztek citeraoktatói képzést is Temerinben. Tavaly novemberben Micsik Bélától és Flaman Istvántól tanulhattak az összesereglett vajdasági fiatal citerazenekar-vezetők.
A temerini fiatalok akkor is aktívnak bizonyultak, amikor az idősek a korábban pezsgő színjátszás újjáélesztését is megcélozták. Így alakult meg a Jáccunk trupp, amelynek tagjai abban a kiváltságos helyzetben lehetnek, hogy a vajdasági színjátszás egyik legkiemelkedőbb alakja, László Sándor tanár úr foglalkozik velük. Popović Ildi is az ő ösztönzésére állt színpadra.
Ildi a színjátszó társulat által legjobban kedvelt előadásban: részlet a Tyúklétra, avagy mi csorog a nyakunkba című előadásból, fotó: az egyesület archívumából
– Igazából mindig is ott voltam a színházba, csak jobban szerettem a háttérmunkát, mint színpadon állni. A színház szeretetét még a szüleim ültették el bennem, hisz gyerekkoromban is sokszor jártunk előadásokra. Később ezt magyartanárnőm, Kollár Mária is megerősítette: egyfelől szívesen jártam mesemondó- és szavalóversenyekre, másrészről viszont színházba. Így felsős koromtól az egyetemig szinte minden előadást megnéztem az Újvidéki Színházban. Közben pedig műsorokat szerkesztettem, rendezgettem a művelődésiben. Amikor viszont László Sándor elvállalta azt, hogy foglalkozik a társulattal, akkor bevállaltam azt is, hogy színpadra lépjek. Később ebben megerősítettek az elismerések is: a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozóján először Magyari Piri-díjat kaptam a Tyúklétra, avagy mi csorog a nyakunkba című előadásban játszott epizódszerepért, majd következő évben a női főszerepért járó Ferenczy Ibolya-díjat kaptam meg az Éjjeli menedék előadás által. Mindkettő nagy nyomot hagyott bennem, hisz a Tyúklétra egy különleges előadás volt: az alkotást megszakította a koronavírus-járvány, elég sokáig készült, és mindannyian nagyon szerettük. Rengeteg elismerést is kapott a szemlén, és a tájolási programnak köszönhetően sok településen be is mutattuk, de tulajdonképpen ezzel az előadással hoztuk el a fesztivált is Temerinbe. A következő év pedig azért áll a szívemhez közel, mert úgy is sikerült egy jó és szakmailag elismert előadást összehoznunk, hogy közben rengeteg munkát fektettünk a szemle szervezésébe. Jelenleg is készülünk a találkozóra, de az olyan jeles napokról sem feledkezünk meg, mint a március 15-e. Ugyanakkor egy kabaré is készül. Az egyesület közösségi oldalán a napokban jelentettünk meg egy felhívást azok számára, akik hozzánk hasonlóan kedvelik a színházat, és szeretnének a társulat tagjává válni. Mert a vérfrissítés mindig jól jön, és gazdagodunk általa – zárta gondolatait Ildi.
A Szirmai Károly MME idén is megszervezi a fiatalok által említett műsorokat, rendezvényeket, programokat, de újakat is terveznek – tudtuk meg Varga Flóriántól. A szervezet elnöke kiemelte: az egyesület munkáját évek óta támogatja a Csoóri Sándor Alap a Nemzeti Kulturális Támogatáskezelő által, de sikeresen pályáznak a Bethlen Gábor Alapkezelő kiírásán is. A Magyar Nemzeti Tanács kiemeltként kezeli a népzenei tábor és a Tini-Ifjúsági Énekes Vetélkedő szervezését, illetve az Illés-napi programokat. Projektjeiket a tartományi kisebbségi és a művelődési titkárságok mellett a művelődési minisztérium is támogatja, de folyamatosan számíthatnak a temerini önkormányzat hozzájárulására is. Mindezek nélkül nem tudnának fejlődni a szakcsoportok, és a fiatalokat sem lehetne ilyen hatékonyan bevonzani az egyesületbe – mondta Varga Flórián.
Nyitókép: A gyerekeket Imre bácsi személyisége vonzza tömegesen az egyesületbe és a táncházakba is, fotó: Tóth D. Lívia
