Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.
Garai Miskolczi Zsuzsanna 76 évesen is visszatérne abba a közegbe, amelyben pályafutását kezdte. Vallomása szerint a Magyar Szó mindig is meghatározó volt az életében. Akkor is, amikor külföldi hírcsatornáknak tudósított a délszláv háborúról, vagy amikor munkásságáért kiérdemelte a Duna Televízió Nívódíját. A nyomtatott sajtóban szerzett tapasztalatokra alapozva indította útjára a Vajdasági Rádió és Televízióban a Halló, TV! magazinműsort, és kitartással is az újvidéki szerkesztőség mesterei vértezték fel. A mai napig életerős, vidám nő a Magyar Szóban találkozott azzal a férfival, akinek szentélyét a lelkében hordozza. Összetartozásuk mélységéről újvidéki házuk is tanúskodik. A nappali otthonos hangulatában számos közös emléket fedezek fel: bárhova lép Zsuzsa, alig sejthetően megérinti párja képét, pár szóban megemlíti nagyságát. Hanghordozásában pedig érezhető a jelenlétének hiánya. És már mesél is a kezdetekről…
– A Magyar Tanszék befejezését követően jelentkeztem a Magyar Szó pályázatára, és szinte azonnal el is helyezkedtem a lapnál. A J. Garai Béla már akkor nagy név volt, menő külpolitikai újságíróként tisztelték. Egymás háta mögött ültünk, de sokáig szinte egymásra sem néztünk. Az Újvidék rovatnak dolgoztam, amikor Béla megdicsérte az egyik írásomat. Elolvadtam a büszkeségtől. Egy alkalommal aztán meghívott ebédelni a Forum étterembe, később még egyszer, majd harmadszor és negyedszer is. Ebből ismeretség lett, megkérte a kezemet, és összeházasodtunk. Magyar Szó-s pár lettünk. Ennek nagyon sok előnye volt, de fonákja is. Béla ugyanis sokszor itthon is megjátszotta a szerkesztőt.
Szétválasztható-e egyáltalán a hivatás az otthoni léttől?
– Műszakilag igen, politikailag viszont nem. Ezen a téren vagy egy húron pendül az újságíró pár, vagy sem. Béla az egyik alapítója volt a független újságírói szervezetnek. Jómagam is a független újságírás híve vagyok a mai napig. Ha politikailag történetesen nem értettünk volna egyet, abból biztosan állandó vita lett volna. De ezen a téren egyformán gondolkodtunk. Béla pedig szakmailag maga a tökély volt. A MagyarZó Pistikén legalább négy-öt napot dolgozott. Állandóan tökéletesített: a külpolitikai cikkeit rendszerint háromszor-négyszer átírta. Akkor sem dolgozott felületesen, amikor már befutott újságíró volt. Az ő szintjét nehéz volt követni. Az viszont nagyon jó volt, hogy közös kollégáink voltak. Emlékszem, amikor a Magyar Szó-s kollektívát összehoztuk a Dnevnik újvidéki szerkesztőségével. Nagyon jó volt a hangulat, személyesen is megismerkedtek az emberek, és ez a későbbi munkát is segítette. Úgy érzem, hogy ez az összefogás hiányzik a mai újságíró-társadalomból. Ezt tapasztaltam akkor is, így a politikai szatíra jegyében létrehozott Irónia elnevezésű díj a mai napig nem kelt életre. De még mindig bizakodok abban, hogy megvalósíthatjuk a JGB-vel fémjelezett elismerést, amely az akkori pezsgő szerkesztőségnek is emléket állítana.
Milyen érzés volt fiatalként belépni a pezsgő szerkesztőségbe?
– Soha életemben nem voltam annyira lámpalázas, mint amikor először beléptem a deszkbe. Sürgés-forgás fogadott, neves újságírók, fotósok és kollégák zsongtak körülöttem. Csak arra tudtam gondolni, hogy: Istenem segíts, itt meg kell állnom a helyem! Megboldogult Szavics Györgyhöz vezettek, ő volt akkor az Újvidék rovat szerkesztője. Rögtön munkára fogott: utasított, hogy másnap a Duna-parton kezdjem a napot azzal, hogy megszámolom a sirályokat. Erről kért egy rövid jegyzetet. Annak rendje-módja szerint kimentem reggel, és elkezdtem számolni a sirályokat. A nagy igyekezetemben többször is elvesztettem a fonalat… Visszamentem hát a szerkesztőségbe, és kanyarintottam egy romantikus jegyzetet a madarakról, a morajló vízről és a fűzfák lombjairól. Szavics Gyurka rápillantott, és annyit mondott, hogy „ez egy nagy semmi”. Összegyűrte és a papírkosárba dobta. Majd folytatta azzal, hogy most jól figyeljek: egy újságíró napja azzal kezdődik, hogy elolvas minden napilapot és hetilapot, ami aznap megjelenik. A televízióban ugyanis aznap az volt a fő hír, hogy az újvidéki Duna-parton kiköt egy hatalmas német turistahajó. „Míg te a sirályokat számolgattad, addig a hajó kikötött a sok német turistával: nem vetted észre a nap témáját, nem hoztad be nekem a hírt” – mondta Szavics. Így tanított meg arra, hogy a téma az utcán hever, és nem okvetlenül az a hír, amivel megbíztak, hanem az, amit útközben „felszed” az újságíró. Sokan ha ma így kezdenék a pályájukat, akkor talán nem is folytatnák. Annak idején kitartás kellett ahhoz, hogy maradjunk. Gyurkánál minden írás a papírkosárban landolt, az első változattól az utolsóig. Közben nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel illette a műveket. Majd a végén elővette a szemetesből az első változatot, és annyit mondott: „ez volt a legjobb, de azért írattam veled újra és újra, hogy tanuld a tökéletességet”. Életre szóló iskolát kaptam tőle, amellyel később külföldön is megálltam a helyem.
Rögös út vezetett a kiteljesedésig…
– De megérte. Később nagyon élveztem a szociálpolitikai témákat. Otthonosan kezdtem mozogni a nyugdíjrendszerben, különösen érdekelt a gyermekvédelem, és nagyon szerettem az egészségügyi témákat. Közel álltak hozzám az önigazgatási érdekközösségek ügyei is. Akkoriban nagy tekintélye volt a Magyar Szónak, mindenhol nyitott ajtó várt ránk. Számos orvosprofesszorral beszélgettem, rengeteg orvostudományi cikket írtam. Sajnos felütötte a fejét az AIDS: az első újságírók között voltam, akik az új kórról írtak. Több sorozaton keresztül sikerült bemutatnom a század járványát. Ezt díjjal is elismerte a Vajdasági Újságírók Egyesülete.
Közben pedig már édesanyaként is helyt kellett állnia. Hogyan sikerült összeegyeztetni az újságírói elhivatottságot a családi elkötelezettséggel?
– Évekig én voltam a legkorábban érkező munkás. A fiam kicsi volt, és reggel hatra vittem a napközibe. Nem mindig volt ez könnyű: hajnalban indultunk autóbusszal, télen szánkón húztam. Beadtam a napközibe, én pedig beültem reggelizni a Forum étterembe: nagyon finom reggeliket készítettek. Ilyenkor még teljesen egyedül voltam az épületben, csak ezután kezdtek el szállingózni a nyomdászok, majd később az újságírók. Délután pedig el kellett menni a gyerekért. Ez megnehezítette a munkámat, mert sokszor félbe kellett hagynom az írást. Elrohantam a gyerekért, és hoztam be magammal a szerkesztőségbe, hisz lapzártáig le kellett adni a cikket. Így működtek annak idején a Magyar Szó-s anyukák, nevelkedtek a Magyar Szó-s gyerekek.
Valóban hasonló tempóban élünk ma is mi, újságíró anyukák… Hogyan került arra sor, hogy Ön még a televíziós munkát is bevállalja?
– Nem szívesen váltam meg a Magyar Szótól. Imádtam a nyomdafesték illatát. Szerettem a nyomdászokat, mindig lementem hozzájuk az ólomszagú gépek közé, és néztem, hogyan tördelik be az oldalaimat. Egész estéket töltöttem velük, amikor helyettesítettem a Tarka Világ elődjének szerkesztőit.
Akkoriban ólomklisékben kellett gondolkodni, és igencsak bajban volt a szerkesztő, amikor lapzárta előtt üres hely maradt az oldalon. Ilyenkor gyorsan kellett reagálni. De a szívem továbbra is a szociálpolitikai témák felé húzott, és ezek által kerültem kapcsolatba a televízióval is: akkoriban nem volt szakértőjük a nyugdíjas témákban, és kevesen értettek a gyermekvédelemhez és a szociális ellátáshoz is. Sokszor hívtak kerekasztal-beszélgetésekre: a műsorok után rendszerint égtek a vonalak, rengeteg hívás érkezett a televízióhoz. Majd szóltak, hogy szeretnének indítani egy családi magazint, amely egybefogná ezeket a témákat. A magyar televízió Ablak című műsorához hasonló szerkezetre gondolt az álló műsorok akkori főszerkesztője, én pedig szerettem volna élő kapcsolásokkal gazdagítani az ötletet. Így született meg a Halló, TV! Elejében kis rovatokból álló műsor volt: a témákhoz szakembereket hívtunk, akik válaszoltak a beérkező hívásokra. Később társszerkesztők lettünk Buda Hajnalkával, aki zenével szerette volna gazdagítani a tartalmat. Igaza volt, jól működött a szerkezet, a műsor a mai napig sikeres.
A pályája egyik legkiemelkedőbb elismerését a Duna televíziós munkásságáért kapta: a háborús tudósításait és riportjait Nívódíjjal ismerték el.
– A Duna Televízió nagy kihívás volt. Akkoriban indult a csatorna: a fenntartó alapítvány tagja is voltam. Sára Sándor filmrendező idején dolgoztam, olyan neves vajdasági kollégákkal, mint Bodzsoni István és Korpa Béla. Bátran merem állítani, hogy mi tanítottuk az ottani kollégákat a hiteles újságírásra. Én voltam a Duna Televízió első tudósítója: akkoriban a háborús helyzetről tudósítottam a déli híradót egy percben. Majd később egy félórás műsort is kaptam: a Héthatár című műsorba kellett vajdasági riportokkal jelentkeznem a magyarság meghurcoltatásáról és helyzetéről. Pesti operatőrökkel dolgoztam. Rengeteget utaztunk, és sokszor keveredtünk veszélybe, többször le is tartóztattak. Az egyik ilyen eset akkor történt, amikor lebombázták a kőolaj-finomítót Újvidéken. Az ilyen helyszíneken való forgatást nem nézték jó szemmel, ennek ellenére bepróbálkoztunk. A pesti kolléga kis termetű, könnyű ember volt, így én tartottam neki rablólétrát ahhoz, hogy a kerítésen keresztül vételezni tudjon. Közben megjelent az őr, rohantunk az autóhoz, üldöztek bennünket, majd szerencsétlenségünkre egy zsákutcába hajtottunk be. A rendőrségen a forgatási engedélyt követelték: rendelkeztünk vele, így egy nap fogda után mégiscsak szabadon engedtek bennünket, azzal a feltétellel, hogy a pesti kollégának azonnal el kellett hagynia az országot. Számos szörnyű tettel szembesültünk akkor is, amikor egy német hírügynökségnek dolgoztam fordítóként, és Koszovót, Boszniát jártuk be. Egy szép emlékem azonban maradt azokból az időkből is: egy erdei ösvényen négy asszony kíséretében szembejött velünk Teréz anya. Kísérőnk figyelmeztetett bennünket, hogy nem szólíthatjuk le, hacsak nem ő kezdeményezi a beszélgetést. A sok nyomor látványa után azonban elég volt az, hogy ránk nézett, és kedves mosollyal biccentett felénk. Azóta is sokszor gondolok erre a pillanatra.
Nyugdíjaztatását követően visszatért a Magyar Szóhoz, és lefektette a vajdasági magyar gazdasági nyelv alapjait.
– Valamiért az egész pályafutásom alatt visszakívánkoztam a Magyar Szóba. A nyugdíjba vonulásom után erre alkalmam adódott. Javasoltam, hogy hozzunk létre egy rovatot a vállalkozóknak: így született meg a Biznisz, melyet én szerkesztettem. Volt tapasztalatom is, hisz Magyarországon csak úgy lehettünk szabadúszó újságírók, hogy vállalkozást nyitottunk a férjemmel. A vállalatvezetés sem volt teljesen idegen számomra, hisz a Magyar Tanszék előtt elvégeztem a Külkereskedelmi Főiskolát. Így a fiam fogászati kereskedésében is én intéztem az adminisztrációt. Beletanultam hát a magyar terminológiába, amelyet lassan Vajdaságban is meg kellett honosítani. Emlékszek arra a cikkre, amelyik az általános forgalmi adó bevezetéséről szólt Szerbiában. Tudtam, hogy áfaként nálunk senki sem fogja azonosítani a témát, a kezdetekben mindenki a szerb kifejezést tudja majd értelmezni. Címoldalra került hát a cím: Érkezik a PDV. Másnap reggel hívatott is azonnal a főszerkesztő azzal, hogy hogyan képzeltem magyar lapban szerb kifejezést tartalmazó címet adni az írásnak. Megmagyaráztam, hogy a szövegben már összekötöttem a szerb és a magyar jelzéseket, és később csak a magyart használtam. Az olvasók körében ugyanis tudatosítani kellett, hogy a PDV azonos az áfával. Hasonlóan vezettem be azt a sajátos terminológiát is, amely a tőzsdei hírekre jellemző. Így a Biznisz rovatban lassan kialakult a vajdasági gazdasági nyelv. Ebbe a fiataloknak is bele kellett tanulniuk: emlékszem, hogy Kocsi Zoltánt is akkoriban csábítottam a rovathoz. Elejében tartott a témáktól, de biztosítottam arról, hogy a rovat munkatársaként biztos helye lesz a Magyar Szóban. Hallgatott rám, és kiváló gazdasági újságíró, majd szerkesztő és deszkfőnök lett belőle.
A gazdag szakmai tapasztalatával mit javasolna annak a fiatalnak, aki holnap reggel lép be először a Magyar Szó szerkesztőségébe?
– Múltkoriban beugrottam a szerkesztőségbe, és olyan csendesnek éreztem. Bennem még él az a zsúfolt légkör, amelyben mindenki pörgött, cigarettázott, rohant és pipázott. Most viszont leülnek a számítógép elé, és néma csend honol. Úgy érzem, hogy még a mai világban is hasznos lenne, ha többet kommunikálnának egymással, és lapozgatnák a nyomtatott sajtót: teljesen más ugyanis a hírközlő jellege, mint a digitális eszközöknek. Sokkal mélyrehatóbban világít rá a történésekre, és nem mellesleg stilisztikailag is felvértezi az újságírót. Olvassanak hát papírról is, és beszélgessenek egymással! Élvezzék a hivatásukat! Pezsegjen ismét a levegő körülöttük!
Nyitókép: Garai Miskolczi Zsuzsanna (Fotó: Ótos András)
