Beszélgetés Mezei Kingával, a Kosztolányi Dezső Színház színművésznőjével
Sokan örömmel, sokan meglepődöttséggel fogadták a hírt a színházi évad kezdetén: Jászai Mari-díjas színésznőnk, Mezei Kinga a Budapesten eltöltött évek után visszatér Vajdaságba, hogy ezentúl a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulatát erősítse. A hazatérése elsődleges oka elmondása szerint az volt, hogy úgy érezte, erőteljes változásra van szüksége, éppen olyanra, mint amilyet az Urbán András vezette színház kínált számára. Azóta megszületett a társulat új előadása, a Dogs and Drugs, amely egy több szempontból is különleges munkafolyamat eredményeképpen jött létre. Az előadás apropóján a budapesti tapasztalatokról, a hazatérésről, a vajdasági létről és sok egyébről beszélhettünk.
A Dogs and Drugs című előadás nagyon összetett és nehéz témákat dolgoz fel. Milyenek az összbenyomásaid a produkcióval kapcsolatban?
– Nagyon pozitívak a benyomásaim, bár be kell vallanom, nagyon izgultam a bemutató napján. Egyrészt azért, mert hivatalos bemutatóm színésznőként már több mint három éve nem volt, másrészt pedig azért, mert Vajdaságban már idestova nyolc-kilenc éve nem volt bemutatóm. Nagyon jóleső érzéssel töltött el. Örültem annak, hogy ez most megtörténhetett. Ráadásul éppen egy ilyen előadásban. A Dogs and Drugs három rendkívül nehéz témát dolgoz fel: a drog, az erőszak és a szexuális másság problémakörét. A munkafolyamat igen érdekes volt, Andris (Urbán András, az előadás rendezője) három személyt, három olyan színházi embert hívott meg munkatársként, akik közül mindenkinek személyes tapasztalata van az imént említett témák egyikével kapcsolatban, Jelena Bogavacot, Péter Ferencet és Puskás Zoltánt. Az előadás elkészítésének az első fázisában nagyon komoly és mérhetetlenül őszinte beszélgetéssorozat alakult ki a próbák során. Ahhoz azonban, hogy olyan dolgokat tudjunk kérdezni, amelyek előre vihetik az előadás készítésének folyamatát, nekünk is jócskán bele kellett magunkat ásni ezekbe a témákba. Tehát ezek nem afféle egyszerű és felszínes, hanem valóban egészen mélyre ható, nehéz beszélgetések voltak. Nagy segítségünkre voltak a dr. Sági Zoltánnal folytatott beszélgetések is, aki szakmai szemszögből közelítette meg a témákat, és sok fontos, számunkra ismeretlen dologra világított rá… Aztán, amikor mindhárom témával kapcsolatban megszületett egy bizonyos anyagmennyiség, amely már jelenetfoszlányokat is tartalmazott, akkor az így létrejött nyersanyagból Andris összeállította az előadást. Természetesen eleinte mindannyiunkban volt némi félelem arra vonatkozóan, hogyan lehet hozzányúlni ezekhez a témákhoz úgy, hogy az ne legyen banális, ne legyen iskolai tanmese, de rólunk szóljon, személyes legyen, és úgy érje el a célját, hogy közben ne foglaljon egyértelműen állást az adott kérdésekben. Arra törekedtünk, hogy ne csupán egy dokumentarista történet szülessen meg, hanem egy színházi előadás. Szerintem a rendező kiválóan megtalálta azt a mértéket, amitől az előadás úgy tud megszólalni, hogy mellbe is vágja a nézőt, ugyanakkor szórakoztató is legyen számára.
Színészileg vagy emberileg volt megterhelőbb számodra az ezekben a témakörökben való elmélyülés, illetve a megszerzett ismeretanyag önmagadon való átszűrése?
– A próbafolyamat elején mindenképpen emberileg volt megterhelőbb, hiszen ugyan szegről-végről mindannyian ismerjük ezeket a témákat, sőt, színészekként nyilván valamilyen szinten foglalkozunk is velük, de most nagyon-nagyon közel kerültünk hozzájuk. Szemtől szembe kerültünk ezeknek a dolgoknak minden egyes mozzanatával, amiket a próbák után jó ideig hordoztunk magunkban. A második szakaszban ezeket valamilyen módon át kellett formálnunk önmagunkban, majd megpróbálnunk kifogalmazni magunkból. A magamon való átszűrésük szintén nehéz volt, a kifogalmazásuk már nem annyira. Amikor már konkrétumokba lehetett kapaszkodni, amikor már voltak olyan információink, amelyekből lehetett táplálkozni, akkor már nem kellett különösebb nehézségekkel szembesülnöm.
Mivel a vajdasági közönség csak kevéssé ismerheti a budapesti munkáidat, joggal merülhet fel a kérdés, mennyire újszerű számodra az a fajta közlésmód, ami a Kosztolányi Dezső Színházat jellemzi?
– Nem nagyon szeretem szétválasztani az itthoni és a budapesti ténykedésemet, holott nyilvánvalóan sok szempontból szét lehetne. Azt gondolom ugyanis, hogy egy embernek az egész élete során szerzett tapasztalatai – legyen szó akár emberi, akár szakmai tapasztalatokról –, együttesen képeznek valamiféle egységet. Tény, hogy teljesen más tapasztalatok értek itthon, mint Budapesten. Itthon is, és ott is nagyon sok mindennel találkoztam: sokféle rendezővel, sokféle munkamódszerrel, és még sorolhatnám. Az a fajta gondolkodásmód, az az egészen különleges esztétikai rendszer, amellyel Andris dolgozik, új volt számomra, de nagyon élveztem ezt a találkozást.
Azt mondtad, nem szereted szétválasztani az itthoni és a budapesti karrieredet, mégis hogyan fogalmazható meg, mi az, ami Budapesten hiányzott számodra abból, ami itt, Vajdaságban megvolt?
– Nagyon-nagyon vajdasági lelkületű ember vagyok. Mindig is az voltam. Akkor is, amikor itthon voltam, akkor is, amikor ott. Soha sem merült fel bennem az a gondolat, hogy az egész életemet Budapesten éljem le, és egyszer ne térjek majd vissza Vajdaságba. A visszajövetelem idejét és a módját természetesen nem tudtam. Végig honvágyam volt, hiányoztak a kollégáim, akikkel itthon dolgoztam, hiányoztak a vajdasági frázisok, és az a fajta furcsa összeszorultság, ami itt, Vajdaságban jellemez bennünket, beleértve annak minden pozitív és negatív vonását is. A mai napig úgy élem meg, hogy itt sokkal koncentráltabb a kulturális élet, mint mondjuk Budapesten, talán éppen ennek az összeszorultságnak köszönhetően. De említhetnék olyan banális dolgokat is, mint például az, hogy ha itthon elmegy az ember egy szórakozóhelyre, akkor mindig találkozik legalább három olyan személlyel, akivel igazán jót tud beszélgetni. Ezek a dolgok eleinte nagyon hiányoztak Budapesten. Később aztán találtam egy olyan helyet, ahol igazán jól éreztem magam, ez a Stúdió K Színház volt, éppen ezért az ottani rendezésem, a Józanok csendje kapcsán hasonló érzések kerítettek hatalmukba, mint amilyenek annak idején itthon.
Mik voltak ezek az érzések?
– Mindenekelőtt a próbafolyamat során átélt élményekre és az előadás lecsapódásának módjára gondolok, arra az ürességre, amit egy-egy alkotófolyamat végén érez az ember, akár színészként, akár rendezőként vett benne részt, aztán a kollégák hiányára a bemutatót követő időszakban, a velük való újbóli találkozás igényére, a munka során átélt élmények újbóli átélése iránti vágyra és hasonló dolgokra, amiket ugyan nagyon nehéz szavakba önteni, de meghatározó jelentőséggel bírnak az ember életében.
Amikor néhány évvel ezelőtt kollégáiddal együtt elszerződtél az Újvidéki Színházból, és Budapestre költöztél, a döntésedben minden bizonnyal fontos szerepet játszottak a kínálkozó lehetőségek és a szakmai kihívások is. Visszatekintve hogyan látod, mennyiben kaptad meg Budapesten ezeket a kihívásokat?
– Az én döntésem akkor nem elsősorban szakmai, hanem sokkal inkább magánéleti volt. Nagyon jól éreztem magam az Újvidéki Színházban, szerettem a vajdasági közönséget. Ugyanakkor az is igaz, hogy ha az ember néhány évet lehúz egy színházban, ahol már mindenkinek a mindenkijét eljátszotta, akkor sajnos nagyon kevés új impulzus éri, amire azonban egy színésznek kétségkívül óriási szüksége van. Azért nehéz számomra erről a témáról beszélni, mert annak idején nagyon nehezen hoztam meg a döntésemet. Ráadásul akkoriban nagyon sok negatív vélemény ért bennünket amiatt, mert elmentünk. Azokból a tapasztalatokból azonban, amik ott értek, beleértve jókat is és a rosszakat is, mindenképpen nagyon sokat tanultam, amit természetesen most már itthon is kamatoztatni tudok. Nem arról van szó, hogy ezek által a dolgok által az ember több vagy kevesebb lesz, hanem arról, hogy egy csomó dologgal felvérteződik. Új impulzusokat kap, amelyek arra ösztökélik, hogy tovább lépjen bizonyos dolgokon, vagy ha mondjuk ez nem is sikerül minden esetben, akkor legalább késztetést érez erre. Mindazonáltal, hogy újra hangsúlyozom, nem elsősorban szakmai okok miatt hoztam meg ezt a döntést, úgy érzem, ha akkor ezt nem léptem volna meg, később nagyon bántam volna, hogy elszalasztottam a kínálkozó lehetőséget. Azt gondolom ugyanis, hogy mindenképpen jó néha kitekinteni abból, amiben vagyunk, mert a kitekintés után a visszatekintés mindig más vetületet ad a dolgoknak, vagy megerősít bennünket abban, amit addig gondoltunk, vagy rávilágít számunkra olyasfajta dolgokra is, amiket addig nem láttunk.
De jöttek olyan szerepek, olyan rendezések, amikre vágytál?
– Jöttek olyan tapasztalatok, amikre vágytam. Mindenképpen nagyon fontos momentumnak tartom például Hamlet munkafolyamatát és egyáltalán a Tim Carrollal való találkozást, hiszen a közös munka során rendkívül sok gát szabadult fel bennem és hihetetlenül sok új gondolat fogalmazódott meg bennem. Fontos munkafolyamat volt a Koldusopera is, igaz, az teljesen más miatt. Az Alföldi Róberttel való találkozás is rengeteg új tapasztalatot hozott számomra. Nagyon fontos előadás volt a Liliom is, amit Telihay Péter rendezett, illetve azon belül a Julika szerepe, hiszen az akkori énemnek nagyon fontos momentum volt az ezzel a szereppel való találkozás. Egy színész életében ritkán fordul elő az, hogy ennyire jó pillanatban találkozzon egy szereppel. Sokat kaptam tőle. Lehet, hogy ha korábban vagy később játszottam volna el, sokkal kevesebbet adott volna számomra. Jelentős volt ugyanakkor a Mundruczó Kornéllal való munka is a Frankenstein-tervben, ráadásul ezen a munkafolyamaton belül hatalmas élmény volt Monori Lilivel való találkozás is. Elképesztően sokat lehetett tőle tanulni, hiszen mesterien műveli azt a fajta színjátszást, amelynek során szinte eldönthetetlen, hogy játszik, vagy sem, és ettől valami hihetetlen bizsergés jön létre körülötte. De még sok fontos momentumot említhetnék, amelyek meghatározó jelentőségűek voltak számomra.
A fontos momentumok sorába tartozik a Stúdió K Színházbeli rendezésed is, ahol már – ahogyan fogalmaztál – nagyon jól érezted magad. Mi késztetett arra, hogy hazajöjj, és a Kosztolányi Dezső Színházban folytasd a pályafutásodat?
– Elérkezett az életemben az a pillanat, amikor úgy éreztem, haza kell jönnöm. Nagyon régóta, kislány korom óta ismerem Andrist, nemcsak azért, mert a párhuzamos utcában laktunk, hanem azért is, mert már az AIOWA korszakában is láttam néhány előadásukat. Mindig is érdekelt, hogyan dolgozik. Korábban ugyan már majdnem dolgoztunk együtt, de azután mégsem úgy alakultak a dolgok. Most olyan helyzet állt elő az életemben, aminek következtében úgy éreztem, változásra van szükségem, ezért szerettem volna kipróbálni az Andrissal való munkát, ráadásul éppen abban a színházi világban, amit a Kosztolányi Színház képvisel. Ahogyan említettem, eddig teljesen pozitívak a benyomásaim, örülök, hogy a csapat tagja lehetek.
A beilleszkedés folyamatát miként élted meg, hiszen tudjuk, hogy egy kis létszámú, ugyanakkor rendkívül összeszokott társulatról van szó?
– Eleinte izgultam is amiatt, hogy milyen lesz majd belecsöppenni a társulatba, amelynek a tagjait nagyon helyes és rendkívül tehetséges embereknek tartom, akik komolyan állnak hozzá a munkához, és ez rendkívül fontos számomra. Aztán valahogy ment minden a maga útján: azonnal elkezdtünk próbálni, így valamennyien a próbafolyamatra koncentráltunk, nem nagyon volt időnk mással foglalkozni, de közben nyilván folyamatosan alakult ez a dolog is.
Hogyan tovább a Kosztolányi Színházban?
– A tervek szerint rövidesen én is készítek majd egy előadást a csapattal, amibe nem sokára bele is vágunk. Egy érdekes gondolat jutott eszünkbe, de mivel még nagyon az elején vagyunk, nehéz lenne konkrétumokat mondani arról, hogy mindez hova fog fejlődni.
Mennyire illeszkedik majd ez az előadás abba a stílusba és színházi világba, amit a korábbi rendezéseid során megszokhattunk tőled?
– Illeszkedik is, meg nem is. Általában nem jellemző rám az, hogy kész drámához nyúljak. Ha visszagondolok, eddig alig néhányszor történt velem ilyesmi. Inkább verseket, novellákat vagy regényeket adaptáltunk színpadra. Most egy konkrét drámát veszünk majd alapul, mégpedig egy nagyon ismert drámát, aztán abból próbálunk majd meg valami egészen mást, valami egészen újszerű dolgot létrehozni, de ennél többet egyelőre nem szeretnék erről elárulni, hiszen még nagyon messze vagyunk a megvalósítástól.
