Vélemény

Adót fizetünk, rablást nem engedünk – ez is azok között az üzenetek között szerepelt, amelyeket transzparenseikre biggyesztettek a szabadúszók legutóbbi belgrádi tüntetésük alkalmával. Úgy vélekednek ugyanis, hogy az állam alaposan elbánt velük, amikor néhány hónappal korábban hirtelen úgy döntött: behajtja rajtuk a külföldről szerzett jövedelem után fizetendő adót, mégpedig úgy, hogy öt évre visszamenőleg felszámolja a tartozást.

Olvasom az újságban Toldi István, Mesefa díjas mesemondó kívánságát, hogy Bácskertesen vennének egy épületet, amit tájháznak rendeznének be. Amit tartalommal, tárgyakkal és rendezvényekkel szeretnének megtölteni.

Sándor Zoltán kortárs irodalmárok (költők, prózaírók, publicisták) könyveiről szóló kritikákat – még pontosabban esszéket – tartalmazó kötetének nyitó soraiban, Elek Tibor esszéválogatása kapcsán, azonnal egy nagyon aktuális és különösen szomorú jelenségről értekezik: a magyar irodalom (és általában a művészet, illetve a teljes társadalom) végletes megosztottságáról. Bölcs ötlet volt részéről ezzel kezdeni, hiszen ez egy olyan égető probléma, melynek, ha nem vetünk véget, beláthatatlan következményei lesznek.

Aki hétvégén valamelyik hazai, magyar vagy éppen külföldi hírcsatornára kapcsolt, esetleg a világhálót böngészte, arra lehetett figyelmes, hogy a hírek döntő többsége arról szólt, hogy esik a hó és a hőmérő higanyszála több napig nulla Celsius-fok alatt marad. Persze vidékünkön az efféle időjárásban nincs semmi rendkívüli.

Kedves Atya!

„Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk; mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága!