Talán furcsán hat ezekben a napokban a szerbiai tenisz válságáról szólni. Most, amikor Novak Đoković éppen Wimbledont nyert, és fölényesen világelső, amikor Szerbiának 4-4 játékosa van a legjobb százban mind a férfiak, mind a nők mezőnyében, azt állítani, hogy olyan idők közelednek, amelyekben a sikerek meg sem közelítik majd azokat, amilyeneket az utóbbi évtizedben láthattunk.
S valóban, a szerbiai tenisz válsága még nem köszöntött be, legalábbis annyira, hogy minden kívülálló számára szemmel látható legyen, de aki csak egy kicsit is figyelmesebben követi az eseményeket, és némi betekintése van a háttérbe, az alapszinten és a vezetési kérdésekben történő dolgokból már kikövetkeztetheti, hogy néhány esztendő múlva mi is következik.
Az a néhány esztendő Novak pályafutásának hátralevő éveit fedi, és ebben az időszakban még legalább négy jelenlegi élvonalbeli teniszező versenyideje is lejár. Đoković az idén töltötte be a 28-at, játékstílusa pedig azt sugallja, hogy nem maradhat olyan sokáig az élen, mint például Roger Federer. Novak erőbefektetése ugyanis sokkal jelentősebb, mozgása és ütései nehezebbek a testnek, s már ebben a pillanatban is állíthatjuk, hogy nagy szerencséje van, hogy eddig is meglehetősen kevés sérüléssel bajlódott. Ő bizonyára tisztában van vele, hisz máris maximálisan lecsökkentette a versenyek számát, és kizárólag a legjelentősebbekre összpontosít. Például pontosan ezért hagyta ki tavasszal a madridi tornát, nem pedig a Roland Garros előkészületei miatt. A legegyszerűbben mondva, minél egészségesebb akart maradni az idény hátralevő részére. Janko Tipsarević már elveszett a tenisz számára, régi szintjét többé nem éri el, Viktor Troickinak pedig annyit jósolhatunk még, mint Novaknak. Ennél talán kevesebb ideje van Ana Ivanovićnak és Jelena Jankovićnak, hisz egy közeli pillanatban az anyaság kihívását is a karrier elé helyezhetik.
Jelen pillanatban csak három olyan teniszező van még, akiről feltételezhetjük, hogy sokra viheti, habár a fentieknél alighanem kevesebbre. Ők Aleksandra Krunić, Filip Krajinović és Györe László, bár esetükben sem adható garancia. Utóbbi az egyetlen a második százban, a többiek közül a legjobbak még hozzá sem nőhetnek fel.
Aki ezek után is azt hiszi, hogy az indításban elhangzott állítás túlzás, nézzen körül a teniszsulikban, vagy számolja meg hétről hétre, hogy hány szerbiai játszik a legkisebb, a futures és ITF-tornákon. Öt-hat év múlva a mai másodosztály lesz a szerbiai élvonal, és utánuk, főképp ha csak a sportág csúcsvezetésétől függ, senki érdemes nem érkezik.
