Néhány évvel ezelőtt talán úgy érezte a szerbiai katonaság vezérkara, hogy nagy üzlet elébe néz, hiszen az egykori Jugoszláv Néphadsereg létesítményei tulajdonjogának egy jelentős része őt illette meg, s az is nyilvánvaló volt, hogy az ingatlanok garmadájára nem lesz szüksége. Egyébként is a korszerű hadseregeknél már „nem divat”, hogy a laktanyák a város közepén legyenek, mint ahogyan – például – Újvidéken is volt/van.
Nyakukon maradt tehát hozzávetőleg négyszáz laktanya a kísérő objektumokkal. Amíg viszont ők a tulajdonosok, kötelesek azokat őrizni. Egyes források szerint erre évente kétmillió eurót kénytelenek költeni, holott legszívesebben megszabadulnának tőlük.
Persze, nem ingyen. Annál is inkább nem, mert jelenleg a védelmi minisztériumban és a katonaságnál munkaviszonyban levő mintegy 16 000 embernek nincs megoldva a lakáskérdése. Ugyanakkor parlagon hever, a szakemberek számítása szerint, egymilliárd eurós értékű vagyon, amelynek értékesítésével teljes egészében megoldható lenne a szóban forgó lakásprobléma. Az idő pedig múlik és a létesítmények állaga folyamatosan romlik. Legjobb példa erre az újvidéki Futaki úton levő egykori Tito marsall kaszárnya. Hullik róla a vakolat, az esőcsatornákat a „fémhulladék-gyűjtők” már régen lelopták.
Rosszmájúság lenne azt állítani, hogy a minisztérium semmit sem tett a helyzet változtatásáért. Felhívta azoknak a városoknak a figyelmét, hogy szívesen átengedné nekik az objektumokat, természetesen megfelelő összegért. A 79 község közül eddig 55 fejezte ki érdeklődését, de komoly árajánlatot csak 20 tett.
A látszólagos érdektelenségnek elsősorban a pénzhiány az oka. Ezenkívül sok helyen még elképzelésük sincs, mire használhatnák a többhektáros területet és a rajta levő épületeket.
Van azonban másik vetülete is a dolognak. Például a zentai laktanyát csaknem nyolcvan évvel ezelőtt a város építette, a területet is ingyen bocsátotta a katonaság rendelkezésére. Az akkor megkötött szerződés értelmében, amennyiben a katonaság kivonul a helyőrségből, köteles a pillanatnyi állapotában, úgyszintén ingyen, mindent visszaadni Zentának. Nos, évekig a katonaság erről hallani sem akart. Nem kevesebb mint 24 egy-, két- és háromszobás lakást követelt érte. A szerződésre való hivatkozást pedig azzal igyekezett elintézni, hogy „az már nem érvényes”. Míg végül kénytelen volt belátni, hogy a dokumentum (legalábbis egy komolyabb jogállamban) igenis hatályos.
Azóta, a helyi politikusok szerint, sikerült megállapodni a visszaszármaztatásról, de a konkrét átadás-átvétel még nem történt meg. S ha erre sor is kerül, napjainkban senki sem tudja megmondani, hogy Zenta konkrétan mit kezd a közművekkel maradéktalanul felszerelt kaszárnyával.
Joggal vélhetjük, hogy máshol is hasonló problémák vannak, s ez az oka a laktanyák iránti érdektelenségnek.
