Egy ország gazdasági és pénzügyi szilárdsága döntően függ a kivitel nagyságától, illetve az export és az import arányától. Azt mindenki tudja, hogy minél több árut sikerül eladni a külföldi piacon, természetesen megfelelő haszonnal, annál kedvezőbben alakul a mérleg. A kivitel növelése azonban csak abban az esetben lehetséges, ha az illető ország gazdasága képes folyamatosan újítani kínálatát.
Nos, ezen a téren Szerbiának semmi oka sincs a dicsekvésre. Termékeinek színvonala messze elmaradt a nemzetközi igények mögött, s amire még van vevő, az lényegében nyersanyagnak tekinthető. Ez a körülmény csupán Vajdaságnak kedvező, hiszen tekintet nélkül a világválságra, mindenki enni szeretne, vagyis szívesen megvásárolja a mezőgazdasági termékeket.
Hazánk kivitele az utóbbi évtizedben három és félszeresére növekedett, de még mindig messze elmarad a környező országokétól. Magyarország és Csehország nyolcszor annyit szállít külföldre, mint mi, de még Bulgária exportja is száz százalékkal felülmúlja a szerbiait.
Ennek oka abban keresendő, hogy az export hatvan százalékát még mindig a kukorica, a cukor, a málna és néhány alapvető fémfeldolgozási termék teszi ki. Egyelőre ugyanis nagyon messze vagyunk attól, hogy fejlett technológiával készített árut szállítsunk a határon túlra.
A szakemberek egybehangzóan állítják, hogy ilyen fejlettségi fokon nem várhatunk kiugró eredményt az exportcégektől. Annál is inkább nem, mert az állam a kelleténél jóval kisebb támogatást nyújt az exportőröknek, s ha tudjuk, hogy vállalataink túlnyomó többsége vagy fizetésképtelen, vagy nyakig el van adósodva, és egyszerűen képtelen fizetni a méregdrága bankhiteleket, akkor a jövőre nézve sem lehetnek illúzióink.
A gazdasági külkapcsolatok terén is még jócskán van tennivaló. Az Európai Unió huszonhét országa közül jórészt csak háromban, Olaszországba, Németországba és Szlovéniába szállítunk. A szabad kereskedelmi egyezmény aláírói közül is elsősorban az egykori jugoszláv köztársaságokra támaszkodunk.
Az egészben elsősorban az a visszatetsző, hogy partnereink szinte nógatnak bennünket, hogy kínáljunk fel nekik még több és jobb árut. Például egy német szakember kertelés nélkül közölte, hogy hazájában akár négymilliárd euró értékben is lehetne piacot találni a szerbiai árunak, mi viszont jó, ha elérjük az egymilliárdos kiviteli eredményt.
Márpedig sürgősen tenni kell valamit, hiszen ha a fentebb említett mezőgazdasági termények mellett sózott húst is kiszállítanánk, kiderülne, hogy – minden bizonnyal kényszerből – igencsak vaskalapos hagyományápolók vagyunk, hiszen Szerbia kereken száz évvel ezelőtt is ugyanezekkel a terményekkel és termékekkel szerepelt a nemzetközi piacon.
