Egyes szakemberek szerint az elmúlt csaknem tíz évben hatalmas devizaeszközök fordultak meg a szerbiai pénzpiacon. A miloševići rendszer bukása után a fél világ igyekezett valamilyen módon segítségére lenne a csírázó valódi demokráciának, s ennek legjobb módját a pénzügyi támogatásokban látta. Ezenkívül az állami vállalatok privatizációja is jócskán töltötte az ország kincstárát. Bizonyos számítások szerint az említett két forrásból Szerbia nagyjából 50 milliárd dollárhoz jutott.
És ez még nem minden, hiszen amikor 2002-ben a német márkát euróra kellett váltani, kiderült, hogy a polgárok tulajdonában legalább 40 milliárd német márka van, hiszen összesen 20 milliárd dollár értékben váltottak be. Ennek több, mint kétharmadát az emberek banki takarékba helyezték, de 3 milliárd euró a pénzügyi folyamatokon kívül maradt. Erre szokták mondani a politikusok és a bankárok is, hogy a lakosság a szalmazsákban őrzi megtakarított pénzét.
Arról felesleges elmélkedni, hogy a külföldről különféle módon érkezett kemény valuta sorsa mi lett, hiszen az enyhe fejlődésen kívül más eredménnyel sem a volt, sem a mostani kormány nem dicsekedhet.
Azt azonban kívánatosnak tartanák, hogy a polgárok a megtakarításukat otthon, vagy más, biztos helyen őrzők a takarékjukkal járuljanak hozzá a további fejlődéshez. A politikum – természetesen – arra gondol, hogy akinek van pénze, különféle vállalkozásokba fektethetné azt, hiszen ily módon új munkahelyek nyílnának, fellendülne a termelés és a pénzforgalom. Vagyis mindenki „jól járna”. Főleg az állam, mert bármit szándékozik tenni a vállalkozókedvű polgár, különféle adók, járulékok és illetékek útján az ország a szalmazsákból előhalászott pénz fölét lehalászná.
A bankárok folyamatosan azt sulykolják az emberek fejébe, hogy sokkal érdemesebb takarékoskodni, mit a pénzt otthon tartani, hiszen Szerbiában a kamatok kétszer akkorák, mint külföldön.
Ezzel a ténnyel nehéz lenne vitába szállni, hiszen az adatok (ezúttal) nem hazudnak. A baj csupán abban van, hogy Szerbia lakosságának idősebb és középkorú polgárai megtapasztalták, sokan meg is szenvedték azt, hogy „az állam szavatolja a betétek biztonságát”. Nagyjából 5 milliárd dollárnak veszett nyoma a háborúban, a különféle piramis-bankokban, és egyáltalán a takarékbetétek számláján.
Kár, hogy azok, akik felmérést készítettek és kimutatták, hogy a betétesek a 7 milliárd eurónak 43 százalékát egy évre, 13 százalékát fél évre, 11,7 százalékát pedig két évre lekötötték, miért nem tették górcső alá az így takarékoskodók életkorát is. Megjósolható, hogy főleg a fiatalabb korosztály fordul bizalommal a bankok felé. És az sem lehet véletlen, hogy a külföldön dolgozó vendégmunkásaink nem erőltetik hazahozni megtakarításukat, hanem a munkahelyük országának valamelyik bankjában őrzik.
Egyébként ha alaposan átgondoljuk a pénzügyi folyamatokat, könnyen rájöhetünk, hogy rövidebb-hosszabb időtartamra lekötött dinár- és devizaeszközök is az ország gazdaságát szolgálják, hiszen a bankoknak nem érdeke a saját „szalmazsákjában” őrizni a pénzt és ezért még viszonylag nagy kamatot is fizetni, hanem különféle hitelek formájában kihelyezi a termelésbe, a kereskedelembe stb.
Hogy milyen áron? Nos, arról a hitelt igénylőket kell megkérdezni. Nem ritkán 20 százalék feletti, immár jószerivel uzsorának számító kamatláb mellett. S amikor a hitelek „bedőlnek”, vagyis az adós nem képes törleszteni, a bank akkor is visszaszerzi a pénzét. Betáblázott ingatlan értékesítése, vagy kamatláb emelése útján.
Mindezek ismeretében érthető, hogy a pénzintézetek igyekeznek a polgároktól minél több dinárt és devizát a saját ügyvitelükhöz csatlakoztatni.
A gond csupán abban van, hogy akitől annak idején az állam elrabolta megtakarított pénzecskéjét, ezzel együtt a bizalmát is eljátszotta, s több generációnak kell felnőnie, amíg ismét fenntartás nélkül, betéten őrzik a polgárok megtakarításukat.
