Egy évvel ezelőtt a kormány részéről nagy ígéretek hangzottak el, amelyek elsősorban az építőipar és az építőipari anyagokat gyártók életének jobbra fordulására vonatkoztak. Akkor és azóta is a politikusok azt szajkózzák, hogy olcsó lakások fognak épülni, és az állam támogatja majd azokat, akik saját eszközökből hozzák létre családi otthonukat. Azzal hitegette a magasépítéssel foglalkozó cégeket, hogy külföldön (is) kapnak munkát.
Mindebből, legalábbis eddig, nem lett semmi. Az építővállalatok nagyobb hányadának a folyószámláját zárolták, a tavalyi ígéreteket pedig elfújta a szél.
Mivel a rózsaszínű (politikusi) álmok szertefoszlottak, újabb mézesmadzagot kellett találni, amit el lehet húzni a kőművesek, piktorok, villanyszerelők, festékgyárak orra előtt. Ez pedig a 35 évnél idősebb lakások felújításának szükségessége.
Az ötlet kétségtelenül jó, hiszen elég, ha bármelyik városban elsétálunk egy toronyépület előtt, csak a szerencsénkben bízhatunk, hogy nem esik a fejünkre egy jókora darab malter. A hámlott falak mögött, vagyis a lakásokban sem sokkal jobb a helyzet. Aki időnként megengedheti magának, piktort hív és kifestet egy vagy két szobát. Komolyabb beruházásra ma már csak igen kevesen gondolhatnak.
Ennek ellenére egyes tisztségviselők úgy vélik, hogy esetleg némi állami segítséggel, bankok kedvező hiteleivel kívül és belül is rendbe lehetne hozni azt az 1,3 millió lakást, amelyeknek az életkora már meghaladta a 35 évet. A témáról nyilatkozó politikus szerint a lakóknak egyenként 4000-4500 eurót kellene előteremteniük erre a célra. Szerinte ez csak úgy lehetséges, ha a hitelek havi törlesztési összege nem haladná meg az 50 eurót.
Igencsak hevenyészett számítások szerint ezt a költséget az érdekelt lakástulajdonosoknak több mint tíz(!) évig kellene nyögniük, amire a jelenlegi körülmények között elméleti esély sincsen.
Különben az ötlet éppen a fentebb említett meg nem valósult ígéretekből fakad, ugyanis a több mint ötmilliárd eurót felemésztő felújításokkal munkát kaphatna az építőipar és az építőanyagokat gyártók egy része is.
Ha apró darabjaira bontjuk a lehetőségeket, kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy az egésznek az égvilágon semmi értelme nincs, hiszen naponta olvashatjuk a lapokban, hogy a közművállalatok (távfűtők, kommunális vállalatok, gáz- és áramszolgáltatók) folyamatosan panaszkodnak, hogy sok milliárd dinár a kinnlevőségük és sem a cégektől, sem a polgároktól nem képesek behajtani, mert sokan már abban a helyzetben vannak, hogy valóban nincs miből fizetniük.
Az alapötlettel egyébként nincsen baj, hiszen az 1980-as évek végéig jórészt a vállalatokban összegyűjtött pénzekből épült lakások lassan tönkremennek, ha belátható időn belül nem kerül sor a felújításukra.
A gond csupán az, hogy igaza volt/van néhai Kopeczky László humoristának, amikor azt írta egyik glosszájában:
„Kerüljön amennyibe kerül. Annyi úgysincs!”
