Amióta a szerbiai politikai berendezkedés megengedi, igen sokan igyekeznek valamiféle vállalkozásba fogni. Ezt azzal a reménnyel teszik, hogy ha „bejön” az üzlet, mégha nem is gazdagodnak meg, de a korábbinál kényelmesebb életet biztosíthatnak önmaguknak és családjuknak. Korábban, negyvenöt éven keresztül, a rezsim nem tűrte meg a „burzsujokat és a kapitalistákat”. Pedig akkor is voltak tehetséges emberek, akiknek esetleg akadt egy jó ötletük a könnyebb élet felé vezető út megtalálását illetően, de a „komité” legtöbb alkalommal közbeszólt.
Az elmúlt negyed században gombamód szaporodtak a vállalkozások, s ugyanezzel az irammal sokan tönkre is mentek.
Ez a folyamat azóta is tombol. Legalábbis erre lehet következtetni az elmúlt húsz hónapra vonatkozó adatokból. Az említett időszakban ugyanis nagyjából 5000 vállalkozás szűnt meg és hozzávetőleg 4300 jött létre. A hanyatlás tehát több mint szembeszökő.
Az esetleges félreértések elkerülése végett ez csak Vajdaságra vonatkozik. Ugyanebben az időszakban például a fővárosban, az új vállalkozások számához viszonyítva, kétharmaddal kisebb a csődbe jutottak száma. A hivatalos nyilvántartás szerint tavaly márciusban tartományunkban csaknem 30 500 gazdasági társaság működött, ám mindössze tizenhét hónap elteltével számuk 26 600-ra apadt. A vállalatok száma pedig 89 600-ról 84 400-ra csökkent.
Ez a folyamat, értelemszerűen, érzékenyen kihatott a foglalkoztatottak számára is, ugyanis tavaly tavasszal Vajdaságban 493 000 embernek volt munkahelye, az idén augusztusban azonban számuk nem érte el a 460 000-et.
Csupán az ország vezetésének a szóban forgó problémához való viszonyulása érdekében tesszük szóvá, hogy négy évvel ezelőtt Szlovákiában azon bukott meg a kormány, hogy a bezárt vállalkozások száma egy(!) százalékkal meghaladta az újonnan alakultakét.
Ez csak kórkép. A dolgok ilyetén történő menetének megértéséhez értelemszerűen el kell jutni a probléma gyökereihez. Annak ellenére ugyanis, hogy a központi hatalom igyekezik gátlástalanul kiszipolyozni a tartományt, Vajdaság mégis Szerbia leggazdagabb (pontosabban: legkevésbé szegény) körzetének számít. A Belgrádban kigondolt és hatályosított megterhelések egyaránt sanyargatják a temerini és a leskovaci vállalkozókat, az utóbbiak mégis könnyebben lélegeznek, mint azok, akik abban a szerencsé(tlenség)ben részesültek, hogy a Száva folyótól északra és nem délre születtek. Vagyis az igazi mumus itt, helyben van. Az önkormányzatok ugyanis a különféle terhek kirovását illetően sok téren túltesznek a központi hatalmon. Mivel egyes bevételi forrásaikat illetően – úgymond – önrendelkezési joguk van, a kasszájuk pedig feneketlen zsákhoz hasonlítható, igyekeznek minél több pénzt behajtani az emberektől. A helyi jellegű adókat olykor az égig növelik, nem számolva azzal, hogy tulajdonképpen önmaguk alatt vágják az ágat. Ha ugyanis a hatalmas terhek súlya alatt összeroppan a vállalkozás, a következő esztendőben ugyanattól a vállalkozótól nem hogy kevesebb, de semmilyen bevételhez sem jutnak.
Lehet, hogy nem ártana, ha a községek követnék Ada egykori kommunista vezetőinek taktikáját. Annak idején ők nem rejtették véka alá, hogy minek köszönheti gazdasági erejét a Tisza-parti község; ugyanis évekig hagyták, hogy a vállalatok gazdagodjanak, tevékenységük bővüljön, a ma profitnak nevezett akkori fennmaradt jövedelmük sokasodjon, majd egy-két évig szorítottak egyet a satun, s a községi büdzsébe sokkal több pénz csurgott, mint bárhol máshol. Ezt követően ismét lazítottak a gyeplőn.
Az idősebb korosztályok számára nem kell felvázolni, hogy fejlettségben, közművek szempontjából hol tartott akkor az adai község.
Felesleges tehát négyévenként felfedezni a langyos vizet, hiszen ősidők óta létezik. Csupán fel kellene érni ésszel, hogy a rablógazdálkodás helyett tovább lehet(ne) jutni a régi szállóige gyakorlati alkalmazásával:
„Élni és élni hagyni.”
