Azt olvastam egy lap pénzügyi szakmellékletében, hogy a világ más tájain pang ugyan a tejtermelés, de mennyiségileg mégis sokkal több van, mint amennyinek arányában az előállítására mi képesek lennénk.
Az USA és Európa a legnagyobb tejtermelő. Velük szemben Ázsiában és Latin-Amerikában csupán a kereslet növekedik.
Tavalyelőtt például az Európai Unióban több mint 136 milliárd litert fejtek ki, s ennek egyharmadát sajt formájában értékesítették, 28 százalékából pedig vajat készítettek. Mindössze 11,5 százaléka került pasztőrözött formában a fogyasztókhoz.
Az európai tejpiacon Németország nagyhatalomnak számít, hiszen minden ötödik liter innen kerül a piacra. Nem sokkal kisebb, 23-23 százalék a részesedése a sajtkészítményekből és a vajból is.
Franciaországban (ki gondolná!) a kecskéket részesítik előnyben. A gallok kései utódai ugyanis csaknem a teljes kecsketej-mennyiségből sajtot gyártanak, s 2010-ben nem kevesebb, mint 70 000 tonnát értékesítettek. Talán az sem véletlen, hogy a különféle főzőcskéző műsorokból úgyszólván soha nem hiányozhat a kecskesajt. Más lapra tartozik, hogy a mi, vajdasági gyomrunk csak elvétve ácsingózik erre a kosztra. Pedig ismeretségi körömben is konkrét példák bizonyítják jótékony hatását. Állítólag elsősorban a legelőn, mindenféle kórót és gyógynövényt megemésztő állat teje olykor csodát művel a rák egyes fajtáinak gyógyításában.
Legelőink bőven vannak, s a hegyi falvakban csaknem minden családban található néhány kecske. Minden bizonnyal több is lenne, ha a partizán hatalom hatvanhét évvel ezelőtt be nem tiltotta volna ennek a hasznos állatnak a tenyésztését. A kommunizmus hajnalán ugyanis a hatalomtartók tulajdonképpen szégyellték, hogy polgáraik kecsketenyésztéssel foglalkoznak.
Pedig lehet, hogy ha lassan is, de teret hódítana a kecske- és a birkatej, valamint az ebből készült túró és főleg a sajt, s akkor nem kellene, legalább is annyira, mint most, attól tartani, hogy tejhiány üti fel a fejét.
A szakemberek szerint ugyanis, az a „szerencse”, hogy érezhetően csökken az emberek vásárlóereje, s immár tejből is kevesebbet vásárolnak, mint néhány évvel ezelőtt. Kevesebb a tej, a felvásárlási ára pedig egy helyben topog. Vagyis nem érvényesül a piac törvénye. A felvásárlók ugyanis uralják a piacot, s a szervezetlen termelőkkel gyakorlatilag azt tesznek, amit akarnak. Még az sem vigasztalhat bennünket, hogy a környező országokban sem jobb a helyzet. Horvátországban például éppen a napokban azzal tiltakoztak a tejtermelők, hogy köbméterszám locsolták szét az utak mentén a tejet, mivel a felvásárlók az eddigi 36 helyett csak 30 eurócentet voltak hajlandó fizetni literjéért.
Nálunk egyelőre hallgatnak a tenyésztők. Jobb híján ugyanis a tejet vagy a túrót, főleg a falvakban és a kisebb városokban, háztól eladják, tehát kevesebb jut a tejgyáraknak, akik nem is igazán bánják a megcsappant felhozatalt, hiszen a kereskedelem, a korábbi mennyiséghez képest 8-10 százalékkal kevesebbet rendel.
A parasztok azt is kiszámították, hogy amennyiben a 19 dináros kukoricát használják abrakként, a tejen keresztül csupán 12 dinárt kapnak vissza belőle. És dolgoztak is vele! A tejprémium és a jószágonkénti állami támogatás ellenére sem látnak lehetőséget a felszínen maradásra, hát egyszerűen felszámolják az állományt. Ennek következményeként az utóbbi három évben Szerbiában hozzávetőleg 200 000 egyeddel csökkent a fejőstehén-állomány. A hódsági farmon valamikor 300 tehenet fejtek, ma már csak 50 található. Korábban Ratkovón 200–300 fejőstehén volt, most egy sincs.
A vajdasági tejtermelők újabban abban bíznak, hogy az Imleket és a Szabadkai Tejgyárat megveszi a vásárlási szándékát már jelző holland társaság, s akkor talán jobbra fordul a helyzet. Az érdeklődő Royal Frisland Company befektetési alap többségi részvénycsomaga ugyanis holland mezőgazdák kezében van, akik sokkal jobban érzékelik a tejtermelők problémáit, mint az eddigi tulajdonos.
Nem kétséges, hogy elsősorban Vajdaságban az eddiginél sokkal nagyobb érdeklődést lehetne kelteni a tejtermelés iránt, de ahhoz az állam megfelelő hozzáállására is szükség van. Ha ehhez párosulna a birka- és kecsketenyésztés fellendítése, aligha szorulnánk tej- és sajtbehozatalra, s okosabb célokra fordíthatnánk az országban kínkeservesen megszerzett devizát.
Lehetne tehát Szerbiában is tejjel (méz nélkül) folyó Kánaán.
