Az elmúlt kilencven évben azonban térségünkben egyetlen rezsim, kormány sem értette meg a fenti, egyszerű logikát. Aki hozzájutott Vajdasághoz, igyekezett minél többet kisajtolni belőle, lehetőleg úgy, hogy vagy semmit, vagy alig valamit nyújtott az ezzel a rablógazdálkodással megszerzett javakért.
Legfrissebb példa erre a parlament legutóbbi ülése, ahol a hatalmi pártok képviselői hiánytalanul megszavazták az ország költségvetésének módosítását, annak ellenére, hogy a fölös pénzből egy dinárt sem adtak a mezőgazdaságnak.
Ha mezőgazdaságról beszélünk, ez alatt csak kis részben értjük a málna- és a szilvatermesztőket, hanem szinte inkább a búzára, kukoricára, napraforgóra… gondolunk. Ezek pedig túlnyomórészt a vajdasági rónán teremnek bőségesen. Szűkebb pátriánkat azzal áldotta meg a jó Isten, hogy Európa legtermékenyebb területével rendelkezhet, s az itt élők ezt igyekeznek kihasználni. Ha nem így tennék, aligha dicsekedhetne a tartomány azzal, hogy kivitel tekintetében sokkal jobban áll, mint az egész Szerbia.
Amint a statisztikai hivatal adataiból kiderült, az ország exportja mindössze 60 százalékban fedezi az importot, míg Vajdaság esetében ez 73 százalék. De még ezek az adatok is mélyebb elemzést érdemelnek, mert találunk benne némi „kis hazugság, nagy hazugság, statisztika” nevű turpisságot.
Arról van szó ugyanis, hogy az illetékes intézmény a ki-, vagy beszállító ország székhelyének hollétét veszi alapul, és nem azt, hogy az importált árúra csak Vajdaságnak, vagy az egész országnak van szüksége. Konkrétan a földgázról és a kőolajról van szó. Mindkét cég igazgatósága Újvidéken van, tehát importja –a statisztikusok szerint– vajdaságinak minősül.
Ezzel szemben a „számlájára írt” kivitel maradéktalanul a Szávától északra terem meg, s a délebben fekvő területek semmiben sem járulnak az export értékének növeléséhez.
A jelek szerint ez a tendenció az elkövetkező években fokozódni fog, mivel a világméretű gazdasági stagnálás, vagy hanyatlás ellenére egyre keresettebb az élelmiszer és a világpiaci ára sem csökken. Sőt!
Elméleti kérdés, de fel kell tenni: mit tenne a gazda, ha az egész Vajdaság a tulajdonában lenne? A válasz nyilvánvaló: igyekeznek minél több élelmiszert termelni, hogy a világpiacon a mostaninál is nagyobb hasznot valósítson meg. Ez azonban a mezőgazdaság iránti jelenlegi (pénzügyi) viszonyulással lehetetlen. És itt jutottunk el a címben említett tehénhez. Az eddigieknél jobban kellene etetni, hogy még több tejet adjon.
Vagyis érdemes volna sokkal többet fektetni a mezőgazdaságba és a feldolgozó iparba, hogy minél előbb többet szállíthassunk a határainkon túlra, és ezzel együtt jelentősen növeljük exportbevételünket.
Mint fentebb említettük, a kormány és a parlament is ennek pont az ellenkezőjét teszi. Hanyagolja az élelmiszertermelést. Pedig tanulhatna a Mišković nevű nábob észjárásából. Az illető újgazdag 900 millió euróért eladta a Maxi kereskedelmi láncot, törlesztette a bankoknak a 300 milliós adósságát, kifizette a forgalmi adót, s a nem kis maradékot –mint mondta– a mezőgazdaságba szándékozik fektetni. Lehet, hogy a szülei parasztok voltak és tőlük megtanult egyet, s mást. Teszem azt, a tehenet etetni. Mert ő azt szádékozik tenni, hogy a 17000 hektáros szántóterületén nagyobb hozamot (és nagyobb hasznot) valósítson meg.
És ezt a miniszter, a kormány és a parlament nem veszi észre(?).
Némi rosszmájúsággal azt is mondhatnánk, hogy lenne itt pénz a mezőgazdaságra, ha az nem Vajdaságban volna.
