Nem hagyható szó nélkül a tény, miszerint a mezőgazdasági minisztérium ezernyolcszáz okleveles agrármérnöknek adott munkát, mégpedig azzal az egyértelmű feladattal, hogy szakmai tudásukat kamatoztatva hozzájáruljanak a magángazdaságok működési fejlesztéséhez. A fizetésük havi negyvenezer dinár nettó, tizennyolcezer dinárt költségtérítés és, ha munkájuk során kézzelfogható eredményt mutatnak fel, húszezer dinár prémiumra is számíthatnak
Csupán az alapfizetést véve alapul, éves szinten a minisztérium nagyjából 13 millió eurót szánt erre a célra, ami egy viszonylag normális ország esetében úgyszólván elenyésző költség, viszont, ha az elképzelés sikerrel jár, hosszú távon több mint bőven megtérül a ráfordítás.
Szerbia esetében ennek annál is inkább nagy az esélye vagy inkább a lehetősége, mert egyes adatok szerint az országnak 4,2 millió hektár termőföldje van, de ennek csaknem 15 százaléka parlagon hever. Hogy mit jelent 600 000 hektár, vagyis több mint 1 millió katasztrális hold termelésbe állítása, meg kellene kérdezni a hollandokat, ahol, azonkívül, hogy Európában a legnagyobb mértékben támogatja az állam a mezőgazdaságot, minden talpalatnyi földet igyekeznek kihasználni.
Fejlesztés szempontjából az élelmiszer-termelés sem különbözik az iparágaktól. Az eddigieknél lényegesen jobb eredmény elérése érdekében, a korszerű eszközök és a minél fejlettebb technológia mellett, elsősorban jól képzett, kreatív szakemberekre van szükség. Mi pedig megengedjük magunknak azt a luxust, hogy 3000 okleveles agrármérnök és hozzávetőleg 27 000 középiskolai végzettségű agrárszakember a munkanélküliek listáján szerepeljen.
Fél évszázaddal ezelőtt szinte egyik napról a másikra nyitottak meg jó néhány mezőgazdasági középiskolát, mert az akkori államvezetés, tizenöt évvel a második világháború után, rádöbbent, hogy pártkáderekkel és volt partizán harcosokkal nem lehet eredményes gazdálkodást folytatni.
Akkoriban bevezették ugyan az úgynevezett agrominimumot, ezzel együtt a műtrágya kötelező használatát, valamint a San Pastore búzát, de a birtokokon és a szövetkezetekben nem igazán volt olyan szakember, aki meggyőzően meg tudta volna magyarázni a parasztoknak az intézkedések valódi előnyét. Ezért kellettek (volna) akkor a fiatal, új szellemben nevelkedett és képzett szakemberek.
Ezzel az időszakkal kapcsolatban alulírottnak személyes tapasztalatai voltak, hiszen még a családban is csak kínkeservesen és a gyakorlatban bizonyítva lehetett elhitetni a Bánkúti búzára esküdő paraszt apával, hogy fél hektáron annyi kenyérgabonát lehet termeszteni, mint addig két holdon.
Azt már a zentaiak mesélték, hogy annak idején a vaskalapos parasztgazdák átvették ugyan a kiszabott műtrágyamennyiséget, de sokan nem akarták „mérgezni a földet”, hanem suttyomban a parcella végén elásták.
Arról már nem szól a fáma, hogy a töméntelen mennyiségű hatóanyag teljesen, vagy csak részben pusztította-e ki a dűlőút mellett még a tarackot is.
Ötven évvel ezelőtt tehát felfogták az illetékesek, hogy képzett szakemberekre van szükség, és a középiskolai tantervet is úgy állította össze az oktatási minisztérium, hogy a növénytermesztői technikusi diploma átvétele után bármelyikünkre rá lehetett volna bízni akár egy százhektáros termőterület szakmai vezetését is. Igaz, általános ismeretek szempontjából igen rosszul álltunk, s bárkitől elhittük volna, hogy Casablanka Kaszavubu afrikai diktátor lánya.
Más lapra tartozik, hogy a kevevári középiskola első korosztályából alig néhányan ragadtak meg a mezőgazdaságban. Sokunkat főleg a család még szerénynek sem mondható anyagi helyzete, és nem a szakma iránti érdekelődés kényszerített a középiskola padjába.
Ma pedig tele van a munkaközvetítő középiskolai, főiskolai és egyetemi oklevéllel rendelkező mezőgazdászokkal, holott Szerbiában 1200 földműves-szövetkezet, 800 az agrárhoz kapcsolódó társaság és 5000 kisebb-nagyobb falusi mezőgazdasági vállalat van, de a szövetkezetek hetven százalékában még viharlámpával sem találnánk megfelelő képzettségű termelési szakembert. Pedig éppen azoknak a szövetkezeteknek volna legnagyobb szükségük agronómokra, akik naponta közvetlen kapcsolatban állnak a földművesekkel, hiszen ők tudnák legszakszerűbben megmagyarázni a vetésforgó szükségességét, a búza-kukurica-napraforgó-cukorrépa-szója ötszögből való kitörés kifizetődőségét.
Arról nem is szólva, hogy a lakosságnak több mint fele falun él, és a fiatalok is szívesen maradnának a föld mellett, ha a gazdálkodásban hosszú távon látnák a jövőjüket.
Egyébként a fejlett országokban már régen „kitalálták” a falugazda intézményét, és a külföldi tapasztalatokból Magyarország is leszűrte a tanulságot. Mint ismeretes, az anyaországban csak nemrégen szervezték meg ezt a tanácsadó szolgálatot.
Mi pedig hagyjuk parlagon heverni azt a szaktudást, amelynek megszerzéséhez az állam, rajta keresztül pedig az adófizető polgár igen komoly eszközökkel járult hozzá.
Ma már, legalább is a mezőgazdasági minisztériumnak az 1800 agrármérnök munkába állításával, egyáltalán nem nevezhető költőinek a kérdés:
Kellenek vagy nem kellenek a fiatal agronómusok?
