A lassan már elmúltnak nevezhető esztendő jó volt. Nemrégen Dušan Petrović mezőgazdasági miniszter szinte lelkendezve közölte ezt az örvendetes hírt, hiszen kielégítő volt a búzatermés, csúcsmennyiségben szállítottunk külföldre, megszilárdult a helyzet a hazai piacon, és az elkövetkező időszakban sem lesz nálunk élelmiszerhiány. A tárcavezető ugyan nem mondta ki, de aki tud a sorok között olvasni, érthette, hogy mindez elsősorban a minisztérium sikere, hiszen a dicsekvése során egy szóval sem említette meg a parasztokat.
Amit elmondott, kétségtelen tény, de ez még hozzávetőlegesen sem fedi a teljes igazságot. Sőt még annak a felét sem. Egyébként a gazdák is maradéktalanul egyetértenek Dušan Petrovićtyal, de ők köntörfalazás nélkül kimondták, hogy a jó eredmények eléréséhez az államnak és az általa hozott „intézkedéseknek” semmi közük. Kizárólag a földművesek érdeme mindez, hiszen a megígért hektáronkénti 14 000 dináros terület utáni támogatásnak csupán egyharmadát fizették ki. Azok ugyanis, akik 30 hektárnál nem nagyobb területen gazdálkodnak, hozzájutottak az állami támogatáshoz, a többiek azonban törölhetik szemüket, szájukat.
Annak idején a kormány visszatérítés nélküli beruházási hiteleket, ártámogatást a műtrágyavásárláshoz és egyéb kedvezményeket ígért, de – s ezt a parasztok tudják legjobban – jószerivel semmit sem adott.
Arról a tárcavezető nem szólt, hogy a kenyérgabonával bevetett terület nagysága felér egy katasztrófával, s ez egyértelműen előrevetíti a jövő év második felétől törvényszerűen várható búzahiányt.
Persze, sebaj! Majd, ha szégyenszemre is, de importálunk kerénygabonát. Pedig volna hol megtermelnünk mindent, amire nemcsak Szerbiának, de még egy-két közepes népességű országnak szüksége van, hiszen nem véletlenül nevezik Vajdaságot Európa éléskamrájának. De mindehhez megfelelő gépek, jó vetőmag, kellő mennyiségű szerves és műtrágya kell. Márpedig, beruházás szempontjából a kormány csak látszólag nagylelkű. Tapasztalt földművesek azt állítják, hogy a maximum 50 000 euróért esetleg egy közepes kategóriájú traktort lehet venni, de még ebbe sem igen mernek belevágni, mert a hitelfeltételek tavaly óta megváltoztak. Természetesen a földműves kárára. Az a kevés lehetőség, amit a tartományi kormány képes nyújtani, aligha fedezheti egy korszerűségre törekvő gazdaság igényeit.
Hasonló a helyzet az állattenyésztésben is. Az már közismert tény, hogy Szerbiában nincs elég friss tej. Az illetékesek ezt behozatallal igyekeznek pótolni, ahelyett, hogy a nehezen megszerzett kemény valuta egy részét a tehénállomány fejlesztésére fordítanák. Arról nem is szólva, hogy a boltokban kapható tej minősége messze elmarad a várttól. Állítólag külföldről behozott tejporból „készítik a tejet” a gyárak.
A tejtermelés visszaesésének is hasonlóan prózai okai vannak. A tejtermelők egyesületéből származó adat szerint az állatonként beígért 25 000 dináros támogatást is csak az érintettek alig egyharmada kapta meg. A kormány ugyan azt ígérte, hogy két részben átutalja a pénzt, de legtöbbjük még az első részhez sem jutott hozzá.
Ha összegezni szeretnénk a dolgok állását, könnyen kideríthető lenne, hogy a földművesek mindent megtettek, amit megtehettek, az állam azonban elakadt a székelykevei sógor mondásán: „Nem vagyunk olyan szegények, hogy bármit meg ne tudnánk ígérni.”
Ha már így áll a helyzet, a jogász végzettségű miniszter maradt volna inkább csendben. („Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna.”)
Vagy pedig az érdemek nélküli dicsekvésen túl nem hangoztatna féligazságokat.
