Hej, nem érünk már arra rá!, énpatópálságom sűrűn szívogathatja a fogát, mióta néhány napja meghallottam, hogy báj-báj, régi sínbusz, öreg, lomha ezüst nyilacskánk, új járművek érkeztek Oroszhonból, a vén masinák meg mehetnek a bontóba – pedig milyen szépen elterveztük minden részletében még tizen-egynéhány éve a Makulátlan Molekulával azt a nagyszabású, „spontán” zenei performanszot a Zenta–Szabadka-vonalon! Hiszen minden apró szakasznak megvolt a maga jellegzetes ritmusa, a hajnali járaton indíthattunk volna egy jó kis ébresztgetős, középtempós skával, hogy aztán Békovát elhagyva már rátérhessünk a homoki vidékhez és az egyre lassabban zakatoló járgányhoz is szépen passzoló melankolikus bluesdallamokra. Síppal, dobbal, nádigitárommal... Álmos kofa- és munkásfejek bólogattak volna muzsikánkra, körbejárt volna a butykos, előkerült volna a lecsókolbász és az újhagyma is a tarisznyákból... forradalmasítottuk volna a bácskai közlekedést!
Molnár Edvárd felvétele
Néhány évvel később a Szeged–Szabadka-vonalon aztán, hál’ istennek, olyan álmodók kezdtek tevékenykedni, akik a gyakorlatban is megvalósították zseniális ötletüket, zenével és sok-sok-sok irodalommal: megszületett a Kultúrcsempész Sínbusz Fesztivál! Két város és a sínbusz, amely összeköt! Pazar!! ...énpatópálságom persze oda se jutott el, mindig „majd jövőre”, aztán tessék, azt sem szervezik meg már. (No, nem panaszkodom, gubbasztok a borzlyukban, lélekben utazom, csodálatos tájakon, szememet befelé fordítva mámoromban megélek magam mögött hagyva a világot.)
Hallgatok is hamar egy kis Šinobusit, éljen a nosztalgia, sej!...
...no, valljuk azért be, könnyen csepeghet némi trauma is ebbe a – mindig tünde – nosztalgiába. Nem a „sinó” csigatempójára gondolok: azt megszokta az ember, eleve nem is számított másra, ha ezt a járgányt választotta. A sínbusz megbízhatóan lassú volt – amit én ebben a világtempóban egyenesen üdvösnek érzek, és jó társasággal (mely lehetett barát, szerelmes, könyv, zene vagy gondolat) öröm volt átkattogni Oromon (Völgyesen és Felsőhegyen), óh, édes kis bácskai domborzat, beh szeretlek! ...a „traumát” természetesen az okozta, amiben kiszámíthatatlan volt a jármű: el fog-e indulni?, mikor?, ha elindult, hol fog megállni?, Szabadka szép városát vajh elérjük-é ezen a héten még?... ilyenek. De a tisztesség kedvéért tegyük hozzá, ha egyszer elindult, akkor – meglepő módon – mindig el is jutott a célállomásra. Én legalábbis nem tapasztaltam az ellenkezőjét. Megesett, hogy Békovát elhagyva két nagyobb köhögés után megmakacsolta magát az öreg masina, aztán ott vesztegeltünk vagy egy órát, másfelet, a masiniszta egy cigarettányi miatyánk után nekiesett a pajszerrel – sosem láttam, hogy más szerszámot használt volna –, és hórukk, több-kevesebb, fogak között elmorzsolt szitok után mehettünk tovább, isten hírivel.
Ilyen esetek leginkább a háborús évtizedben fordultak elő, ami azért fura, mert nem hiszem, hogy békeidőben többet költöttek volna a gépek karbantartására – de hát talán a sínbusz a maga módján így tiltakozott a barbár vérontás ellen... Az utóbbi években azonban egyre inkább az a nagyobb probléma adódott mind gyakrabban, hogy egyáltalán nem indult járat. Hívom a zentai állomást, indul-e másnap ekkor meg ekkor a „vonat”, mire: „da-da, ide.” Hívom aznap, pár órával előtte: „da-da-da.” Odaérek, váróterem zárva, kint közel-távol senki. Röpke tíz perc alatt rábukkanok egy délceg tányérsapkás vitézre: „da-da... ne ide.” Mikor fog menni? Kezek széttárva, vállak felhúzva. ...de nem adtam fel, bizakodtam, a busz részint drágább, részint hosszabb az útja, részint emezt jobban szeretem... szóval az utóbbi négy-öt alkalommal mindig ez történt: ki a vasútállomásra, tíz perc kutakodás, széttárt vasutaskezek, szemben ott a Bali, korsó fröccs, mély lélegzet, autóstop: egy óra múlva Szabadkán vagyok. Vagy három óra múlva. (Nem mindegy? Aki siet, ne induljon sehova.)
...nem mai masinák voltak ezek: ahogy szétnéztem a világhálón, hamar feladtam a keresgélést, némiképp egymásnak ellentmondó adatokat találtam korai ötvenes évekbeli német gyártmányokról, hatvanas saját gyártásúakról etc. – valószínűleg az ország területén különböző gépek is előfordultak az évtizedek folyamán –, nekem a zentai szájhagyomány verziója a legszimpatikusabb: a második világháború után Németországban leselejtezett vonatokat kaptunk „ajándékba”. Aztán toldozgatták és foldozgatták őket egészen a közelmúltig – Észak Bácskában maradtak fent legtovább –, leginkább, ugye, pajszerrel. Ázsia és Afrika messzi, „elmaradott” tájaira emlékeztettek – a gépek is, a rajtuk való utazás is. (Nem mintha egyedülálló jelenség lett volna ebből a szempontból a sínbusz a Vajdaságban.) Ami nagyszerű! Mert emberközeli. Szerettük. Igaz?
Már kisiskolás koromban is volt egy szabadkai szerelmem, akkor az autóbuszt választottam, hogy hozzá eljussak – ki tudja, miért, talán mert anyagilag megengedhették maguknak a szüleim, hogy így utaztassanak, no és nem ismertem még az „ezüst nyíl” romantikáját –, hanem azután úgy esett, hogy kamaszkoromban is szabadkai kislány személyében talált rám az első nagy szerelem (később pedig néhány szerető, ott születtem, megmaradhatott valami asztrálköldökzsinór), és ezekben az időkben már ki nem hagytam volna, hogy a hajnali „sinóval” utazzak, kora reggel a Kobrában legurítsak egy korsóval, kettővel, mielőtt a Šumska felé veszem az irányt. A sínbusz kicsit a nagyanyám is volt: agg kezével vezetett a kamaszkor rejtelmes ösvényein.
...de bizakodó vagyok! Alig várom, hogy az új orosz járgányt kipróbáljam! Szabadkai spanok, készüljetek, kő kövön nem marad! (A jó öreg szürke meg... hát, remélem, az illetékesekben van annyi jó érzés, hogy azért mégse a bontóba kerüljön: mert múzeumban a helye.)
