Tammara Webber amerikai író szerint a tetoválások közlik azt, ami kikívánkozik belőlünk. Vagy elrejtenek olyasmit, amihez másoknak semmi közük. A tetoválás a feljegyzések alapján az őskorra vezethető vissza, ugyanis Ötzi is viselt tetkókat. Legalábbis ezt állapították meg a kutatók, akik az 5300 éves gleccsermúmiát tanulmányozták. Úgyszintén festéknyomokat találtak egy, az időszámításunk előtt 4. évezredből származó thébai nő múmiáján is, Aetius, i. e. 6. században élő bizánci orvostól egy leírás is maradt a tetoválás akkori technikájáról. A feljegyzései alapján a tetoválásra kijelölt területet először fertőtlenítő hatású növények levével mosták le, majd a formát tűvel böködték a bőrbe, végül pedig alaposan beledörzsölték a hagymalébe kevert egyiptomi fenyő kérgéből, rozsdából, gubacsból és kénsavból készült tintát. Ezekkel a tetkókat még korántsem dekorációs célzattal „varrták fel”, hanem a könnyebb azonosítás végett a katonákat, a rómaiaknál pedig a bűnözőket és a rabszolgákat jelölték meg a bőrbe karcolt jelekkel. Galénosz római orvos azt is feljegyezte, hogy felszabadított gladiátorok bőréről miképpen is távolította el ezeket a jeleket.
Japánban egy krónika említi a 720-as években arcon viselt vallási témájú tetoválások szokását. Még korábban a bűnözőket jelölték meg tetoválással a homlokukon. A ma ismert japán, az egész testre kiterjedő színes tetoválás az 1700-as években alakult ki, mivel színes ruhát csak a királyi család hordhatott, a közemberek testüket színes tetoválással ékesítették.
Amerikai, afrikai és óceáni népeknél is gyakori volt a testnek az ily módon történő díszítése, s az angol tattoo szó is a tahiti tatu (nyomot hagyni) szóból ered. Az európai népeknél a tetoválás újbóli felfedezése egy Polinéziából Londonba hozott férfi által terjedt el az 1600-as években. A 19. és 20. század elején viszont illegális volt a tetoválás, s elsősorban a börtönökben, a bűnözők körében vált szokássá, manapság viszont megszokottá vált és a maga nemében divatossá is lett.
Történelmi áttekintésünket követően így érkezünk el egy zentai fiatalemberhez, aki szülővárosában tíz éve foglalkozik profi szinten tetoválással.
Horváth Csaba, az Ink Art Tatoo tetoválószalon tulajdonosa 2000-ben, szegedi középiskolásként varratta magára az első tetoválását, és öt évvel később nyitotta meg tetoválószalonját.
– Egy sárkányt tetováltattam magamra, ami persze nem lett egy felső kategóriás varrat. Mivel már gyermekkoromban vonzódtam a művészetekhez, és kortársaimhoz képest is jó rajzolónak számítottam, valamint a tetoválást érintő, a teljességhez szükséges különféle elektronikai és műszaki tudásom is megvolt, úgy éreztem fel vagyok vértezve mindennel, ami ahhoz kell, hogy saját tetoválógépet vegyek és megpróbáljam, mennyire megy ez nekem. Négy hónappal a saját tetkóm után már az öcsém lábára tetováltam egy „old-school” klasszikus stílusú kígyómintának a körvonalait, majd rá pár héttel a kitöltését is megejtettük. Ettől a naptól kezdve nem nagyon volt megállás, sorra jöttek a barátok, ismerősök, hogy velem tetováltassanak. Nekik sokkal többet köszönhetek ma már, mint azt, hogy csináltunk egy tetoválást, ami már akkor is varázslatszerű érzés és nagy móka volt.
• Zentán egyedüliként vágtál bele a vállalkozásodba. Amikor eldöntötted, hogy saját szalont nyitsz, nem tartottad túl rizikós vállalkozásnak az egészet?
– Akkoriban, amikor megnyitottam az InkArtTattoot, ennek a hivatalos útja még járatlan volt, nem sok információt lehetett találni arról, hogyan kellene működnie egy tetoválószalonnak, emellett még az eszközök beszerzése sem volt könnyű. Attól tartottam, hogy nem tudom majd ezt csinálni, kicsi lesz az érdeklődés iránta, kevés megbízást kapok. Persze féltem attól is, hogy esetleg ellehetetlenítenek, mivel nagyon szerettem ezt, és nem akartam kudarcot vallani sem. Abból a szempontból azonban teljesen nyugodt voltam, hogy ha a tetoválás úgymond nem jön be, akkor lett volna más tervem is. A Budapesten szerzett aranyműves diplomám, angol és német nyelvtudásom elegendő önbizalmat adott volna egy hazai, európai vagy akár egy tengerentúli munkakeresés során is. Emellett a mai napig megfelelően nyitottnak tartom magam ahhoz, hogy új dolgokat tanuljak
• Zenta viszonylag kis, konzervatív közösség. Az itt élő emberek mennyire bizonyultak befogadóképesnek a hivatásoddal szemben, s azok, akik tetováltatni szeretnének, mennyire igényesek a kért tetoválásuk kapcsán?
– A legelején egyfajta kuriózumnak számított, s biztos volt, akinek szélsőséges véleménye volt az egészről. Ilyesmikkel ugyan nem találkoztam, mert az így vélekedők eleve be sem térnek egy ilyen helyre. Szerencsére a szalon megnyitásával a televízióban azonos időben kezdték el sugározni a Miami Ink című amerikai valóságshow-t is (egy amerikai tetoválószalon hétköznapjait bemutató sorozat). Ez a műsor ugyan nem mutat a szakmáról maradéktalanul valós képet, de szerintem azzal, hogy az emberek többsége úgy érezte, hogy a sorozaton keresztül a kulisszák mögé láthat, sokakat megérintett és elfogadtatta a tetoválást.
Úgy gondolom az ember mindig törekszik magának a legjobbat adni mindenből, természetesen nem minden tetováltatni óhajtó ember az én szalonomba látogat el. Az ember maga választhatja meg manapság, hogy mennyire igényes, mire van szüksége és hol, mit, kivel és mennyiért varrat magára.
Az igényes munkát végző tetoválót megtalálják az igényes kérésekkel előrukkoló vendégek.
Tetoválót legalább annyira körültekintően érdemes kiválasztani, mint példának okán a fogorvost, hiszen a foghúzást sem bíznánk rá a szomszédnéni unokájára, aki a konyhában, a rotyogó szárma mellett, gyorsan megejtené azt, nagyon jutányosan, a kombinált fogóval.
• Ügyfeleid inkább katalógusból választanak, vagy pedig saját ötletekkel fordulnak hozzád?
– Katalógust már nem tartok, a Google-n, a Pinteresten, az instagramon és a többi netes felületen már olyan széles kínálat található, hogy majdnem mindenki a mobilján a képekkel érkezik, s vannak különböző elképzelései. Szerencsére sok a saját ötlet, az egyedi terv és a realisztikus téma is. A változatosságra nem lehet panaszom.
• Mennyire tartod a kapcsolatot a fővárosi, illetve a magyarországi tetoválóművészekkel, s miképpen lehet fennmaradni ebben a szakmában?
– A szerbiai tatoo-színtér szinte egyáltalán nem fogadott be, s ha esetleg tudnak is rólam, nem ajánlanak újságmegjelenést, vagy pedig a szakmai lapon nem is szeretnének foglalkozni velem. Mondjuk nem is orientálódok ebben az irányban. Ezzel ellentétben a magyar újságokban és külföldi érdekeltségű online felületeken folyamatosan jelennek meg munkáim, és jó kapcsolatot ápolok sok művésszel. A különböző kiállításokon és expókon is sokat lehet beszélgetni az igencsak jófej kollégákkal. Szakmailag fennmaradni csak a folyamatos fejlődés által lehet, hogy az ember megüssön egy nemzetközi minőséget a munkáival, és fenntartson egy érdeklődést, hogy más, tetoválásban érdekelt rajongók, gyűjtők, kollégák, szakértők is megnézzék alkotásaimat.
• Milyen minták a legközkedveltebbek, s mi volt eddig a legextrémebb tetkód?
– Nagyon széles spektrumban dolgozok, szívesen próbálom ki magamat az általam nem megszokott ábrázolásmódokban. Ezért sokféle témát is tetoválok, s szinte minden stílusban dolgozom. Véleményem szerint egy kicsit mindegyik tetkó extrém a maga módján, s a szemlélődőktől függ, hogy mit tartanak soknak. Úgy gondolom a legextrémebb minták mindig azok, amik ruhadarabbal nem takarhatóak. Ezeket látják a legtöbben és egy konzervatívabb társadalom erre talán kicsit érzékenyebb, mint arra, amit nem lát azonnal. Igazából a tetoválásban már nem is nagyon lehet extrémet vagy túl megbotránkoztatót mutatni a szemgolyófestés, extrém testmódosítások, nyelvszétvágások, lógatások, implantátumok, és a többi mellett.
• Van olyan testrész, amiről inkább lebeszélnéd az ügyfeleidet?
– Minden alkalommal megbeszélem velük a választott testrész előnyeit, hátrányait, s szólok, ha valamit nem tartok a minta és/vagy a testrész miatt megfelelő választásnak, vagy más szempontból előnyösnek. Fontos számomra, hogy az elkészülés és a gyógyulás után is olyan legyen egy tetoválás, amit én elvárok tőle. Nagyon divatosak az ujj oldalára készített tetoválások, de erről, a nem megfelelő gyógyulási eredmények miatt, igyekszem lebeszélni a vendégeimet. Általános nézet az, hogy talpra, tenyérre, szemhéjra és a reprodukciós szervekre, vagy azok közelébe különösebben nem éri meg tetováltatni.
• Szerinted mi motiválja az embereket egy-egy tetkó elkészítésére?
– A motiváció nagyon személyes dolog. A bőrön bármi megjeleníthető bárhogyan. Lehet az látható, vagy szolidabb helyen, színes, fekete, fehér, kicsi, nagy, agresszív, félelmetes. Ami ezekben azonos, megegyezik, hogy egy mementó, valami, ami az őt létrehozó érzés után is ugyanazt a lelki állapotot idézi meg. És persze a tetoválás rituáléja, a várakozás is egy emelkedett lelkiállapot, eufória, ami utána úrrá lesz a viselőjén.
