Kétszáz dinárért megjavította, újjávarrta a felfeslett bőrcipőmet a zentai Pósa Jenő cipészmester. Ha nem is volt nagy javítás, de olcsón megúsztam, meg is kérdeztem a mestertől, hogyan kezdte a szakmát, és hogyan tudják fenntartani családi vállalkozásban a műhelyt, ha egy cipőjavításért alig néhány száz dinárt kér, miközben havonta csak adó és járulékok címén körülbelül ötvenezer dinárt kell befizetnie az államkasszába, és akkor még nem szóltunk a nyersanyagok, az energia és a megélhetés költségeiről.
Több mint negyven éve a szakmában (Fotó: Gergely Árpád)
– A cipőjavító kisipari műhelyemet 1991-ben nyitottam meg, immár 25 éve, de előtte majd két évtizedet ledolgoztam a volt zentai Derby cipőgyárban, itt kezdtem a szakmával ismerkedni még 1972-ben. A segédmunkástól a munkavezetőig mindenféle beosztásban dolgoztam, a cipőkészítést ott tanultam meg, de a kilencvenes évek elején már látszott, hogy nagy bajok vannak, és hamarosan csődbe is jutott a cipőgyár. Legtöbbet az orosz piacra készítettünk cipőket, valamennyit szállítottunk a németeknek is. Egy osztrák cégtől volt százezer pár bőrcsizma legyártására szóló megrendelésünk, de a sok túlóra ellenére sem tudtuk időre elvégezni a munkát, a Derby elbukta a nagy összegű üzletet.
Zentán, a malom közelében laktunk, és ott volt az első műhely is, de mivel a központtól távol esett, bejártam a városba összeszedni a javítani való cipőket, majd a kész lábbelit házhoz vittem, amivel sok idő elmúlt, de a város szélére nem jöttek ki az emberek, nekem kellett keresni a munkát.
Véletlenül figyeltem fel egy eladó házra a November 11. iskola mellett, nem messze a városközponttól. A saját házunkat eladtuk, és sikerült megvásárolni ezt a majd százéves épületet, amelybe 2009-ben beköltöztettük és az egyik utcára néző szobát műhellyé alakítottuk át. Jó döntés volt, hiszen e helyütt háromszorosára növekedett a kuncsaftok száma és nem kell vesztegetni az időt a cipők házhoz szállításával.
Forgalmas a műhely, hiszen Zentán a mi családi vállalkozásunkon kívül még csak egy idősebb cipészmester dolgozik, a cipő pedig kopik, legyen az kétszáz eurós vagy húsz eurós. Rajtam kívül Éva, a feleségemés a vejem, Bővíz Zsolt dolgozik a műhelyben, mi hárman vagyunk bejelentve a munkaközvetítőbe.
Az ügyes kezű feleség a női táskákat javítja (Fotó: Gergely Árpád)
Szerettem volna gyakornokot alkalmazni, de munkaviszonyba kellene állnia nálam, amire nincs mód, viszont valakit szívesen betanítanék a szakmába, ha volna benne elhivatottság és ami a legfontosabb: kitartás, mert ezt a szakmát másként nem lehet gyakorolni. A rokonságból volt egy fiatalember, aki beállt az üzletbe, de három nap után azt mondta, hogy ő bizony ezt a munkát nem fogja csinálni. A fiunk sem folytatja a családi szakmát, Pestre került és ott talált magának megélhetést.
Vasárnap kivételével mindennap dolgozunk, nincs megállás, ami nem könnyű. Az erős, kellemetlen, oldószert tartalmazó ragasztókat sem bírja mindenki – mondta a mester.
A családi vállalkozásban a feleség, Pósa Éva is cipész, az évek során ő is kitanulta a mesterséget. A háztartás vezetése mellett főleg délutánonként dolgozik a műhelyben, a női táskák és kabátok javításából minden napra akad munka, a villámzárak cseréje már rutin feladatnak számít:
A mester veje már beletanult a cipészetbe (Fotó: Gergely Árpád)
– A cipők mellett mindenféle táskát, sport és utazótáskákat is sokat javítunk, a gyöngébb minőségű, bár olcsó kínai táskák nem mondhatók nagyon tartósnak, de cipzárcserével, az elfeslett varrások újravarrásával meg tudjuk hosszabbítani az élettartamukat. Húsz méteres tekercsekben vásároljuk a cipzárakat és ebből vágjuk le a megfelelő méretű darabokat, amelyekre egy szerbiai kisiparos által gyártott, tartós húzót teszünk – mondta Éva asszony, aki korábban mint családtag nem volt bejelentve, de a munkaügyi felügyelő kötelezte a tulajdonost, hogy őt is jelentse be állandó munkaviszonyra, ha nem akarja, hogy megbüntesse.
– A forgalomba kerülő sok kínai cipő nagy része hamar nálunk köt ki, hetente több tucat párt hoznak be, amelyeket egy két napos határidővel meg tudunk javítani, a talp és sarok cseréje, valamint a varrás és a cipzárcsere is rendszeres. Húsz cipőből alig 2-3 akad, amelyik igazi minőségi bőrcipő. Az olcsó cipő talpa hamar leválik, nem csiszolják le, csak rákenik a ragasztót és már kész is a cipő, ami néhány hónapi viselet után leválik. A bőrcipő nyújtható, akár egy egész számmal nagyobbra is, kívánságra ilyen munkát is végzünk – mondta a tapasztalt cipészmester, aki már több mint négy évtizede a szakmában van, de a nyugdíjra még nem gondol.
Minden cipő másmilyen, minden cipőben marad benne a viselőjéből valami, ha más nem, hát a lábszaga. Minden javításra hozott cipőt többször is meg kell fognia a cipésznek, bele kell nyúlnia, ami koránt sem veszélytelen, a láb bőr- és körömgombái láthatatlanul is ott sereglenek táptalajra várva. Ezt is meg kell szokni, hozzá kell idomulnia a cipésznek a fokozott gombafertőzés-veszélynek, amit nem mindenki bőre tud elviselni hosszú távon.
Mesterünk már hozzáedződött az élénk és kevésbé élénk lábszagokhoz, de az évek során akadt egy kuncsaft, akinek a javításra hozott cipője annyira bűzlött a lábszagra, hogy kénytelen volt kivinni a garázsba, hogy egyáltalán dolgozni tudjanak tőle a műhelyben. A kellemetlen cipőről úgy, ahogy volt megfeledkeztek. Amikor jött a cipő gazdája, hiába keresték a műhelyben, ekkor ütött be a felismerés, hogy a javításra váró büdös cipő még a garázsban szellőzik.
