– Az órában a kismutató és a nagymutató közül melyik mutatja a percet és melyik az órát? – a gyakorikerdesek.hu-n tudakolta valaki a fentieket. – Ez most komoly?! – érződött ki a meghökkenés az első válaszból. – De miért nem a szüleidet kérdezed? – Családi gondok – felelte a kis- és nagymutató működésének rejtélyei iránt hirtelen olthatatlan kíváncsiságot érző lány vagy fiú.
Fotó: Diósi Árpád
– Ilyesmit nem tudni!!?? Ismerje el, kedves olvasó, a legtöbb, 30 éven felüli embernek ez a legelső reakciója a fenti kérdés elolvasása után. Ám ha jobban belegondolunk, nem is olyan képtelenség, hiszen a mobiltelefonok, a digitális órák kijelzőjén, sőt a televízió teletextjén a jobb felső sarokban például 10:45, vagy 21:15 olvasható. A mai világban nagyon jól el lehet boldogulni anélkül, hogy le tudná olvasni a kis- és nagy mutató állását. Megfigyelték már, a legtöbb járókelő nem a városháza vagy a templom tornyán levő órát nézi meg, hanem a saját mobiltelefonját kapja elő, ha a pontos időre kíváncsi? Ismeretségi körömben talán csak egy-két ember visel karórát, az idejét sem tudom, hogy mikor láttam valakinél zsebórát (valaha milyen büszke volt a fiatalember, ha valamilyen jeles életeseményére kapott egy karórát, vagy „megörökölte” apja zsebóráját). Manapság ez is inkább divatcikké, státuszszimbólummá lépett elő, és megfigyeltem, ha a szerkesztőségünk szomszédságában levő kávézók teraszain cseverésző divathölgyek, üzleti ügyeiket intéző urak egyikének másikának a csuklóján ott is a márkás karóra, akkor is mobiltelefonján nézi meg, hány óra.
Kíváncsi vagyok, hány embert ébreszt manapság hagyományos csörgőóra, és hányan kelnek reggelente a mobiltelefonjuk, vagy épp rádiós ébresztőóra hangjára. Hiszem azt, ez utóbbiak jóval többen vannak.
A mi gyermekkorunkban a zimonyi Insa gyár ébresztőórája keltette reggel a legtöbb vajdasági családot. Hangjával, ahogy akkoriban mondogattuk, még a halottat is felébresztette volna örök álmából, ami persze képtelenség, de tény, hogy a vekker éles, fémes hangja egy pillanat alatt kiverte a családtagok szeméből az álmot. Ez a vekker a legtöbb háznál napközben a konyhában állt. Minket, gyerekeket hamar megtanítottak az óra használatára, tehát semmi gondot nem jelentett a kis- és nagymutató állásából leolvasni, hogy mennyi az idő. Ha egyedül voltunk otthon, amikor a szüleink dolgoztak, pontosan tudtuk, mikor kell indulni az iskolába, délután szakkörre, edzésre, vagy ha elmentünk játszani, mikor kell hazamenni vacsorázni. Amikor minden este megismétlődő szertartásként felhúzták a vekkert – mert a mechanikus szerkezetet naponta a fel kellett húzni – és beállították, hogy másnap reggel hány órakor csörögjön, majd bevitték a szülők szobájába, minden gyerek tudta, eljött a lefekvés ideje.
Szinte mindenkinek Insa ébresztőórája volt az ötvenes, hatvanas, hetvenes években, mert csak azt lehetett venni akkoriban.
Bizony, fénykorában a zimonyi Insa gyár 1,2 millió ébresztőórát gyártott évente. Bőven ellátta a piacot, az állam meg a behozatal korlátozásával védte a saját iparát. Annyira jók voltak az Insa órák, hogy az említett mennyiségből 500 ezret a német piacon értékesítettek! A minap egy cikkben azt olvastam, ma már a gyár csak melléktevékenységként állít elő ébresztőórát, amelyekből néhány kerül a belgrádi turistaboltokba is emléktárgy gyanánt, de a java részét, 5000 darabot az Amerikai Egyesült Államokba szállítanak, ahol feltételezhetően nosztalgiából vásárolják meg az emberek ezeket a klasszikus, vagy ahogy manapság emlegetik retro ébresztőórákat.
Ma már csak a világ három országában: a zimonyi gyáron kívül Kínában és Brazíliában állítanak elő mechanikus ébresztőórát. A zimonyi gyár igazgatója az egyik országos napilapban arról is mesélt, nemrégiben Indiából kaptak levelet, amelyben azt tudakolta valaki, hogyan lehetne megjavíttatni a 60 éve vett Insa órájukat. Annyira meghatódtak a távoli, ázsiai országból érkezett kérdésen, hogy küldtek egy vadonatúj ébresztőórát az érdeklődőnek.
Mint kiderült, szüleimnél a működő csörgőórán kívül két használaton kívüli Insa ébresztőóra is van, azok, amelyeken mi, a gyerekeik és az unokák megtanultuk a kis- és nagymutató állásából leolvasni, mennyi az idő. Gondolom, a dédunokáknak őrzik ezeket a ma már nem működő szerkezeteket, tanulási célokra. Mert úgy gondolják, nekik is meg kell majd tanulniuk.
A valamikori faliórák, karórák, zsebórák több generációt kiszolgáltak, az említett ébresztőórák is évtizedekig szolgáltak egy-egy családot. A mostani mobiltelefonok, a digitális ébresztőórák nem ilyen hosszú élettartalmúak. Nem is annak szánják ezeket. Főképp nem hosszú életű a focilabda alakú, a kerekeken guruló ébresztőóra, sőt a helikopteres ébresztő sem, amely reggelente addig repül veszettül szirénázva a szobában, amíg el nem kapják. Pillanatnyilag divatos tucatáruról van szó, amely egy-két szezon után megunttá válik, szemétbe kerül, mert újabbat, érdekesebbet, trendibbet kell venni, mert ezt diktálja a piac és a gyártó, a kereskedő gazdasági érdeke.
Nem tudom, eszébe jut-e az Insa ébresztőóra amerikai vásárlóinak, hogy a különösen telente megúszhatatlan Reszkessetek, betörők! című filmben a Chicago kertvárosában élő MacCallister család ha ilyen megbízható, mechanikus ébresztőórát használ, nem pedig azt az elektronikus szerkentyűt, amely áramkimaradás miatt nem ébresztette időben a karácsonyi vakációra utazó családot, akkor a forgatókönyvíróknak más ürügyet kellett volna kitalálniuk, hogy Kevin miért marad otthon a nagy kapkodásban. Lehet, hogy igenis eszükbe jut, és épp azért veszik a régi, jó „békebeli” ébresztőórát, mert tudják, mi leszünk szegényebbek az életünket elárasztó sok-sok, gyors eldobásra szánt elektromos, digitális és a csuda tudja milyen kütyütől, bóvlitól?
