Jó reggelt

Így, ni! A gesztenyébe beleszurkáljuk a gombostűket, és máris kész a sündisznó – irányította a gyerekeket a kontyos óvónéni.

Néz a kutya az ablakból. Megvan a szemkontaktus.

Néhány évvel ezelőtt jártam először igazi lakberendezési áruházban. Nem olyan kisvárosiban, ahol egymás mellé sorakoztatják fel a bútorokat, hanem abban az óriásiban, amely legalább ötezer négyzetméteren terül el és mindenféle mintaszobát alakítanak ki benne.

Mindig is vonzott a rejtély: már gyerekkoromban szerettem volna lemenni minden régi pincébe, fel akartam mászni az omladozó padlásokra, az óvárosok szűk utcái pedig éppúgy vonzottak, mint a vártornyok fémráccsal lelakatolt bagolydúcai. Mámoros örömet szerez a mai napig egy-egy talált tárgy, homályosan fogalmazott levél vagy megfakult családi fotó.

Van úgy, hogy az embernek nincs mondandója. Csak teszi a dolgát és jelen van a saját életében.

Mindenszentekkor mindig meglátogatjuk elhunyt szeretteink sírjait, így volt ez az idén is. A vásár mögötti református-evangélikus temető környékén mindig nagyon nehéz parkolót találni, de szerencsénk volt, pont akkor curukkolt ki valaki, és gyorsan beálltam a helyére.