Ellopták a dióültetvényemet! – hívott fel telefonon kétségbeesve egy olvasónk a minap.
Ha nem lenne komoly és elkeserítő a történet, akár Rejtő-regénybe is illene, hiszen az ő műveiben lopnak el futárt, sikkasztanak el pénztárost, veszik el a cirkáló.
A mi történetünk azonban sokkal szomorúbb. Horgoson egy harmincéves ültetvénynek kelt lába, egyik napról a másikra.
– A gyümölcsöst eladtam ugyan, de megegyeztünk a vevővel, hogy a fa és az idei termés még az enyém. Szombaton azonban leszólítottak az utcán, hogy mi történt a diófákkal, miért nem vártam meg a kivágásukkal az őszt. Rohantam a gyümölcsösbe, borzalmas látvány fogadott: tizenegy élő, terméssel teli fát kivágtak, a fél méter vastag és 2-2,5 méter magas törzseket mind elvitték, csak az ágak maradtak. Futottam a rendőrségre, de itt nincs ügyelet se szombaton, se vasárnap. Végül jelentettem az esetet, de visszajelzést azóta se kaptam – mesélte Szalai László.
Nagy baj, hogy itt nem lehet létrehozni olyan polgárőrséget, mint amilyen Magyarországon működik, mert csak úgy tudnák megóvni a gazdák a földjeiket, a termést, vélekedett. Óbecsén is megszerveznék a szolgálatot, legalábbis úgy hallotta az ottani piacon. Csakhogy a mi törvényeink egyelőre nem teszik lehetővé.
Éppen az újvidéki nagybani piacról jött meg, az udvara tele volt almával, körtével, őszibarackkal – a betakarítás javában zajlik a gyümölcsöseiben. Kilencven százalékban gyümölcsészettel foglalkozik, emellett termel burgonyát, sárgarépát is. Vajon hogyan adhatják olcsóbban a megamarketek a sárgarépát, mint a termelők a piacon –vetődött fel a kérdés.
– A megamarket megveszi Pista bácsitól a répát 20 dinárért, eladja 15-ért. Amit a répán veszít, azt behozza a többi árucikken, amit szintén itt vásárol meg a vevő. Az érem másik oldala: amit a nagykereskedőnek eladok 20 dinárért, azt a nagybani piacon 25-ért kellene adnom, mert fizetnem kell utána az áfát és a helypénzt is. Ha nem kel el az áru, hazahozom, és újra kiviszem a nagybani piacra, akkor újra kifizetem utána az áfát. Hiába sírok, hogy ez után egyszer már kifizettem. Belgrádban pedig mindig a több áru után kell fizetni a helypénzt. Ha viszek 100 kiló árut, és annak 20 százaléka 15-18 dináros burgonya, 80 százaléka meg 25-30 dináros alma, akkor a 30 dinárra értékelt alma után fizetem a helypénzt. De olyan is van, hogy 30 dinárra taksálják az almát, én meg 25-ért se tudom eladni. Az áfát meg a helypénzt azért bevasalják utána.
Cifrák ezek a piacok. Jó viszont, hogy az áru szép. A kishorgosi majoron túl lévő gyümölcsösben a fiatal fák roskadoznak a terméstől.
– A Mutsuból, az Arany Delicious-ből és Piros Delicious-ből rekordtermés van – mutatta a gazda a földig hajlott ágakat. – A többi alma termése azonban megfeleződött, valószínűleg a tavalyi nagy szárazság miatt is. A tűzelhalás szintén veszélyezteti a gyümölcsöseinket, nagy baj, hogy az emberek nincsenek idejében és érdemben informálva, nem tanultak meg ellene védekezni. A rezes vegyszeres kezelést gyakran el kell végezni, emellett a virágzás előtt és alatt antibiotikumos kezelés kell.
– De mégis kukacos az alma! – jegyeztem meg.
– Ahol napról napra figyelik, rendszeresen permetezik, ott is van kukacos alma. Mi odafigyeltünk a hőmérsékletre is, egyik héten szisztematikus, a másik héten kontakt szerrel szórtuk, megvettük a drága szert – de azt mondom, kerülne kétszer annyiba, csak hasson!
Szalai László szerint vagy a vegyszer lett gyengébb, vagy a kórokozó erősebb. Megfelelő tápanyag-utánpótlással viszont szép eredményeket lehet elérni. Nyomelemekkel erőteljesebb a növekedés, jobb a vegetációs ütem, magyarázza a gazda, aki szerint egyébként kár a nagy almákat válogatni a piacon, hiszen a kisebbek szerinte vitamindúsabbak. A kereslet? Most mintha nem nagyon jönnének az orosz vevők. A hullóalmát meg? Négy-öt dináros kilónkénti áron nem éri meg fölszedni, ha számítjuk az órabért, a gázolajat.
A gyümölcsösök ápoltak, és – leszámítva a kisebb termésűeket– fürtökben lógó, bőséges terméssel hálálják meg a gondozást.
Meghálálta – volna – a dióültetvény is.
A Kaprosban úttalan utakon vágtunk át a legelőn, és valóban elszomorító látvány fogadott bennünket. Szerteszét hevertek a levágott koronák, itt maradtak a vastag ágak is. Mintha lefejezték volna szegény diófákat. Nem tűzifának kellett ez, hiszen csak az egészséges, vastag törzset vitték. Nem talicskás, pitiáner tolvajok. Ehhez nagy jármű, erős motorfűrész és több ember kellett, akik pontosan tudták, hol mikor mit keressenek.
– Majd megszakadt a szívem. Tizenöt évesen, általános iskolásként ültettem a diófákat. Csak mutatóban maradt meg néhány, azt hagyták itt, amiről úgy látták, hogy nem veszik hasznát. Harminc évig gondoztam, permeteztem, tele volt terméssel, lassan kezdett volna beérni – jegyezte meg szomorúan Szalai László.
Bejegyzett mezőgazdasági termelő, mondta még el, de ebből eddig nem volt semmiféle haszna. Próbálna élni a támogatási lehetőségekkel, az utánjárásra azonban nincs ideje. Jó lenne egyszer elmenni nyaralni, sóhajtott fel a poros úton, csakhogy a gyümölcsöst nem lehet magára hagyni, hiszen még akkor is mindenféle baj érheti, amikor rajta tartja a szemét az ember.
Ilyen vastag diófatörzseket vittek el a tolvajok
