Elektronikus postán érkezett az üzenet:
„Pakai Csaba vagyok Martonosról. Szeretném, ha megírná az esetünket.
A feleségem 9 hónappal ezelőtt teherbe esett. Az orvosa a törökkanizsai dr. Marković volt, őhozzá járt ellenőrzésekre, ultrahangra stb. Sajnos közben elkezdték a törökkanizsai kórházat renoválni, de a nőgyógyászat továbbra is működik. Szóval a doktor úr dolgozik, tehát továbbra is hozzá járt a feleségem. A baba szépen fejlődött, nem volt semmi gond. Voltunk augusztusban 4D ultrahangvizsgálaton, ott is azt mondták, minden rendben.
A szülés időpontja szeptember 25-én járt le, és mivel Törökkanizsán a szülészet nem dolgozik, így a zentai kórházba kerültünk, ahol egy Kalmár vezetéknevű orvosvizsgálta meg. Azt mondta, minden rendben van a babával, majd menjünk 4 nap múlva. El is mentünk pénteken, akkor is minden rendben volt. Azt mondta, hétfőn találkozunk.
Elmentünk hétfőn. Megvizsgálta, mindent rendben talált, sőt azt mondta, 2 ujjnyira nyitva van a méhszáj, de nem gond, jelentkezzünk szerdán reggel 6 órakor, majd felveszi a szülészeti osztályra. Ezután hazaküldött bennünket.
Ekkor kezdődött a gond.
Kedden reggel 9 óra tájban telefonált a feleségem, hogy baj van, nem érzi, hogy mozog a baba. Azt mondta, hajnali 4-kor, mikor fent volt, akkor még érezte a mozogását.
Rögtön autóba ültem, és vágtattam haza, majd bevittem Zentára a kórházba. Megkerestük az orvost, aki megvizsgálta, és azt mondta, hogy a baba meghalt…
Ez a mi történetünk. Ha érdekli, elmondjuk személyesen is, mivel nem mi vagyunk az elsők, meg sajnos nem is az utolsók, akivel ilyesmi előfordulhat. Szeretnénk, hogy ez az eset eljusson az emberekhez.”
Martonoson várt rám Pakai Csaba és a felesége, Pakai Stankić Daniela.
Bevallom, nehéz szívvel léptem be hozzájuk, hiszen ilyen mélységes emberi tragédiát nem könnyű firtatni, megírni.
A fiatal pár azonban olyan őszinte kitárulkozással fogadott, hogy úgy tűnt, évek óta jól ismerjük egymást.
̶Nyolc éve vagyunk házasok, a kislányunk hat és fél éves. Vele Kanizsára jártam nőgyógyászhoz, és mivel az ottani nőgyógyász a zentai kórházzal együttműködött, oda irányított a szülés előtt. Amikor lejárt a terminusom, és a baba csak nem jött a világra, egy héten át minden másnap jártunk Zentára. Kevés volt a magzatvíz, de mindig azt mondták, majd ekkor gyere, majd akkor gyere. Felhívtam törökkanizsai nőgyógyászatot, másnap be is mentünk, ekkor már egy héttel lejárt a terminus. Azt mondták, nincs mit várni. Szerencsére megindították a szülést, mert már piros volt a baba bőre, ki volt főve a túlhordástól – mesélte Daniela.
Az első baba után szerettek volna még egyet, de a fiatalasszony elvetélt. Természetesen nagy volt a boldogság, amikor végre ismét terhes lett.
̶Ezt a terhességet másképp hordtam ki, soha nem volt semmi baj, de igaz, vigyáztunk is. Azt mondta az orvos, nagyon óvatos legyek, egy pohárnál nehezebb súlyt ne emeljek. Szót fogadtam. Mindezt elmondtam Zentán, amikor először jelentkeztünk. Szeptember 25-én, csütörtökön kellett volna szülnöm, 15-én azonban fájdogálni kezdett a derekam. Az orvos Zentán megvizsgált, és azt mondta, egy hét múlva jelentkezzek. 22-én voltam ultrahang- és CTG-vizsgálaton. Még akkor is minden rendben volt. Az orvos azt mondta, azon a héten, pénteken menjünk vissza. Ismét megnézett, szerinte még nem is készülődött világra jönni a baba. Hétfőn, szeptember 29-én görcsöltem, mint aki szülés előtt áll. Panaszkodtam, hogy görcsöl, keményedik a hasam, de az orvos kijelentette, hogy fájások nélkül nem lehet szülni. Hazaküldött, habár másfél centire nyitva voltam. Aznap nagyon aktív volt a baba, amikor hajnali háromkor fenn voltam, nagyon mozgott. Reggel viszont, amikor fölkeltem, nem éreztem, hogy mozogna. Vártam, mert máskor is előfordult már, hogy reggel kicsit lustábban kelt. Fél 10 körül azonban már szóltam Csabának, hogy baj van, nem mozog a baba.
– Rohantunk a kórházba, megtaláltuk Kalmár doktort, de szívhangja már nem volt a babának. Mit mondott az orvos? Azt, hogy nem tudja, mi történt. Ezerből egy ilyen eset fordul elő, mondta. Ez azonban nem így van, az elmúlt három hónapban mi három ilyen esetről tudunk a környezetünkben, beleértve a miénket is – tette hozzá Csaba.
– Amikor megtudtuk, hogy a baba nem él, kaptam valami gyógyszert, megindították a szülést. Az orvosom hazament anélkül, hogy bármit adott volna. Este az ügyeletes orvos adott fájdalomcsillapítót, antibiotikumot, nyugtatót. Dr. Kalmár másnap bejött, csak annyit kérdezett: ̶Na, túlélte? – sóhajtotta Daniela.
– Én erről nem tudtam, mert ezt a feleségem csak itthon merte elmondani. Amikor én beszéltem az orvossal, csak annyit mondott, hogy majd nyolc hónap múlva csinálunk másikat, de azzal nem várunk, hanem nyolc-tíz nappal a terminus előtt császározunk – mondta a férje.
– Szerintem ezzel elismerte, hogy meg kellett volna indítani a szülést. Ugye? – kérdezte a fiatalasszony. – Hiszen pontosan tudta, hogy az első babát is túlhordtam, hogy vetélésem volt, hogy veszélyeztetett terhes voltam, és mondtam, hogy nem fogom tudni megszülni a babát. Mindent elmondtam, tisztában volt a helyzettel. Csütörtökön hazajöttem, másnap elmentem Törökkanizsára. Ott a nőgyógyászom azt mondta, ez nem igaz, így végigvinni a terhességet, és hogy a végén baj legyen!
Csaba közben kereste a kórház igazgatóját, annak helyettesét, a helyettessel beszélt is, aki azt ígérte, utána fog járni a történteknek.
Éppen Pakaiék családi házában beszélgettünk hétfőn délelőtt, amikor megcsörrent Csaba mobiltelefonja. Az igazgató úr kereste, és a kórházba hívta kedden délutánra.
– Én is megyek. Tudni akarom, hogy mi és miért történt, hogy megnyugodjak. Nem az én hibám – jelentette ki Daniela.
Kétgyermekes családanya létemre nekem ez volt legmegdöbbentőbb ebben a tragédiában, hogy az anyuka, aki minden áldozatot vállalt a babája kihordásáért, végső elkeseredésében még önmagát is vádolja! Pedig hihetetlenül erős, bátor asszonyka, nem csak azért, mert ki mer állni a nyilvánosság elé (Azt mondja, nem szégyen az, ami velük történt, és igaza van.), hanem mert beszélgetéseink során soha nem tört meg, csupán egyszer homályosult el a tekintete, amikor megkérdeztem, mit mondtak a pici lánynak, hol a kistestvér, a húgocska.
– A férjem mondta meg – csuklott el Daniela hangja.
– Azt mondtam, angyalka lett az égben – köszörülte meg a torkát az apuka.
A Pakai család most arra keresi a választ, hogy miért kellett ennek így történnie. Várják a boncolási jegyzőkönyvet.
– Nem fogok megnyugodni, ha megkapom, de legalább megtudom, hogy mi történt. Csak annyit szeretnék elérni, hogy másokkal ilyesmi ne történhessen meg. Nem szabad elhallgatnunk, mert talán ha más családok is megszólaltak volna, akkor jobban odafigyelnének a túlhordásra az orvosok – mondta az anyuka.
Kedden délután ismét Martonoson beszélgettünk, miután Pakaiék hazaértek a kórházból. Azt mondták, az igazgató nagyon figyelmesen meghallgatta őket, kiderült, hogy sok mindent nem tudott a részletekről, az előzményekről. Csakhogy újabb kérdés vetődött fel: végül is hol végezték el, ha elvégezték, a boncolást. A szülés után Danielának azt mondták, Újvidékre viszik a babát, most a kórházban azt hallották, hogy vagy Nagykikindán, vagy Zentán boncolták fel, de jegyzőkönyv még nincs. A szülők értetlenül állnak a sok nyitott kérdés előtt. Állítólag néhány napon belül kapnak választ. Azt ígérték, azt is megosztják velünk.
