A Nagy Testvér mindent lát – mondogattuk gyakran egymásnak amikor az első valóságshow-kat elkezdték sugározni nálunk. Azt gondoltuk, rövid lefutású divathóbortról van szó csupán, ám mára bebizonyosodott, nem így van: a valóságshow-k mind a mai napig hódítanak. A hallgatózás, a leskelődés, a kukkolás folyamata nemcsak mindennapjaink részévé vált, hanem ezek által a műsorok által némiképp mentesült a negatív felhangoktól, sőt, talán a morális értékek rendszerének határmezsgyéjén való elhelyezkedés tényétől is. Elfogadottá vagy legalábbis elfogadottabbá vált. Lehet, hogy van, akiknek még örömet is szerez. Van, akinek nem. Mindenesetre olyan társadalmi jelenséggé duzzadt, amely hatást gyakorol ránk. Csakhogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy miközben figyelünk – hallgatózunk, leskelődünk, kukkolunk –, minket is figyelnek. A Nagy Testvér ugyanis minket is lát. Valamennyiünket megfigyelnek. Akkor is, ha nem akarjuk. Ha nem vállaltuk ezt önként, délibábszerű értékek – pénz, siker, csillogás – reményében. Igaz, minket meg sem kérdeztek.
Ennek ellenére megfigyelik minden mozdulatunkat: azt, amikor sétálunk, amikor útra kelünk, amikor vásárolunk vagy éppen szórakozni megyünk. A jól értesültek vagy a jó kapcsolati rendszerrel bírók minden mozzanatunkról tudomást szerezhetnek: hol, mikor, kivel, mit, miért. Ráadásul a lehallgatásokról, a számítógépes levelezések ellenőrzéséről még nem is beszéltünk. Pedig jelen vannak valamennyiünk életében. A technikai fejlődés olyan dolgokat is lehetővé tesz, amilyenekre talán nem is gondolnánk. Bizonyára sokakkal előfordult már például az, hogy úgy érezték, lehallgatják a telefonjukat. Bevallom, velem is. Sőt, később az is kiderült, igazam volt. Ahogyan akkor is, amikor úgy éreztem, figyelnek. Egészségükre – mondtam, de persze ez nem mindig ilyen egyszerű, hiszen nemcsak zavaró, hanem rendkívül bosszantó is tud lenni, még akkor is, ha az ember tudja, nincs mitől tartania. Hiszen semmi olyat sem tett, ami miatt baja eshet. Talán éppen a kiszolgáltatottság miatt. Mert vajon mit lehet ilyen esetben tenni? Egyáltalán hogyan lehet bizonyítani az efféle tetteket? Lehallgatni a lehallgatót? Megfigyelni vagy megfigyeltetni a megfigyelőt? Nevetséges. Bár korántsem elképzelhetetlen. Még a technikához kevésbé értők számára sem. Nemrég olvashattunk például egy olyan, úgynevezett okostelefonokra telepíthető program megszületéséről, amelynek segítségével bárki lehallgatható, akkor is, ha éppen nem telefonál. Az illetőnek a program telepítése után csupán annyi a feladata, hogy a lehallgatni kívánt telefonra küldött SMS segítségével aktiválja azt, majd a telefon szépen csendben visszahívja a küldőt, amivel egyidejűleg bekapcsolja a kihangosítás funkciót, azután pedig már csak figyelnie kell, kivel és miről beszélget a másik fél. Az internetes fórumokon nem sokkal később a program hibáiról is olvashattunk: a telefon csipogással jelzi az akciót, ami feltűnhet az érintettnek, illetve ha a lehallgató véletlenül beleszól a telefonba, a lehallgatott meghallhatja azt. Csakhogy felmerül a kérdés, száz emberből vajon hány gondolja ténylegesen azt, hogy lehallgatják, pláne akkor, ha még csak különösebb társadalmi vagy politikai tisztséget sem tölt be. Erre vonatkozó adatok azonban egyelőre nincsenek a birtokunkban. Valószínűleg azért, mert a kérdést még mindig tabuként kezeljük. Nem hiába húzódnak a különféle, évtizedekkel ezelőtti megfigyelési ügyek aktáinak megnyitásai sem. Amiről nem tudunk, az nincs is – mondogatjuk gyakran önmagunkat nyugtatgatva. De tény, hogy mivel mindig vannak olyanok, akik valamilyen módon profitálni tudnak az információk elhallgatásából, sok esetben az érdeklődésünk is irányítottá válik, bármennyire is a demokrácia az, ami meghatározza a mindennapjainkat.
Szándékosan nem szeretném példaként felhozni a nagy politikai botrányokat kavaró lehallgatási ügyeket. Azok ugyanis egészen más kategóriába sorolandók, mint például az a közelmúltbeli rendkívül tanulságos eset, amelynek során egy amerikai tanintézmény laptopokat biztosított az ott tanuló gyerekek számára, azért, hogy – tudtukon kívül – otthonukban is megfigyelhessék őket. Az iskola alkalmazottai a számítógépekre telepített programok segítségével teljesen váratlan – otthoni, meghitt vagy épp kaotikus, haverokkal bulizós – pillanatokban leshették meg a tanulókat. Az ügyre úgy derült fény, hogy egyiküket az igazgató megrovásban részesítette otthoni viselkedése miatt. Ebben az esetben ugyan még idejében sikerült leállítani az akciót, de számos olyan példát is fel lehetne hozni, amelyek során nem derültek ki idejekorán az efféle megfigyelési szándékok, sőt évekig tartó folyamatokat eredményeztek. De gondolunk-e például olykor arra, hogy munkáltatóink is ellenőrizhetnek bennünket ilyen módon? Nyilvánvalón nem nagyon. Azt gondoljuk, mi ilyen szempontból senki számára sem vagyunk érdekesek. Értelemszerűen nem is lenne szerencsés állandóan ilyesmivel foglalkozni, hiszen az előbb-utóbb üldözési mániához vezetne. De olykor mégsem árt az óvatosság. Nem elsősorban a gyakorlati okok miatt, nem amiatt, mert esetleg kiderülhet, mit gondolunk, vagy mit mondunk másokról, hanem sokkal inkább a magánszféránk védelme miatt. Véleményem szerint ugyanis ez az egyik legnagyobb kincsünk. Még akkor is, ha azok, akik egy-egy show miatt, vagy még inkább az azok hozadékaként esetlegesen megjelenő délibábszerű értékek iránti vágy miatt önként vállalják a megfigyeltséget, képtelenek felismerni.
Bizonyára mindenki ismeri Orwell nagy sikerű 1984 című művét, amelyben víziói nem csupán szárnyaló írói fantáziájának képeit, hanem az akkor még eljövendőnek tekintett, mára azonban már csaknem teljes egészében valóságossá vált korszak globalizálódó emberi társadalmát is bemutatják. Mivel magából a regényből nem derül ki egyértelműen az 1984-es szám eredete, több számmisztikaszerű hipotézist állítottak fel magyarázatképpen. Az egyik szerint például az író a mű megírása évszámának (1948) utolsó két számjegyét cserélte fel. Egy másik vélemény szerint ezzel akart utalni az egyik brit szocialista szervezet 1884-es alapításának századik évfordulójára. Más nézetek szerint az irodalomból ered a magyarázat alapja: Jack London egyik regényében egy politikai mozgalom éppen 1984-ben éri el tevékenységének csúcspontját. De az 1984-es szám utalhat Orwell feleségének (Eileen O’Shaughnessy) egyik versére, amelynek címe: End of the Century, 1984 (Az évszázad vége, 1984). Az irodalomtörténészek szerint is nehéz igazságot tenni az elméletek között. Talán nem is kell. Ennél ugyanis jóval fontosabb az, hogy valószínűleg nemcsak a cím kiválasztása okozhatott sok fejtörést Orwell számára, hanem a mű megalkotásának folyamata is, hiszen a fennmaradt kéziratban már az első oldal sokszoros szövegmódosításai is az író vívódásaira utalnak, akinek rá kellett döbbennie, hogy az egyre inkább eltorzuló jövőképet csakis olyan módon lehet lefesteni, ha torz tükröt tart a múlt elé. Megalkotta a newspeak, azaz az újbeszél nyelvet, a degenerálódó gondolkodás fogalmi rendszerét, amellyel megteremtette a Nagy Testvér mindent látó alakjának környezetét: a 101-es szobát, a gondolatrendőrséget, a teleképet és az egyebeket is.
Érdekes lenne elgondolkodni azon, vajon mi lehet a kiszolgáltatottságunk következő állomása. Lehet, hogy éppen az újbeszél vagy az orwelli gondolatrendőrség? Vagy talán már azok is régóta léteznek?
