Zoran Lučić
Már jó ideje szinte mindennaposnak számítanak a borítékolt lemondások intézményének a megszüntetésére vonatkozó kijelentések, jóslatok. A kormány részéről érkező valamennyi ezzel kapcsolatos nézet igazat ad azoknak a véleményeknek, melyek az efféle eljárások negatív politikai vonzatát hangsúlyozzák, ám a mély egyetértést – mindeddig – nem követték határozott lépések. Az utóbbi időben az Európai Unió is sürgetni kezdte az ügyet, finoman sugallva, ilyen háttérrel nem is érdemesebb komolyabb tárgyalásokba kezdeni a csatlakozásról. Egy év eleji ígéret szerint júniusban a szerb parlamentben már valamennyi képviselő a magáénak tudhatja majd a választásokon megszerzett mandátumot. Božidar Đelić kormányalelnök egy akkori nyilatkozatában kijelentette: a hatalmi koalícióban széleskörű a konszenzus a kérdést illetően, rendezését pedig az Európai Unió is egyre fokozódó érdeklődéssel várja.
Lehet, hogy ez az európai „érdeklődés” fokozódott fel túlságosan, de csakhamar kiderült, nem is biztos, hogy egészen júniusig kell várni a megoldásra: Nada Kolundžija, az Európai Szerbiáért képviselői csoport vezetője január végén már arról beszélt, februárban a parlament elé kerül a megelőlegezett lemondásokat is lehetővé tevő választási törvény módosítási javaslata, melyen már dolgozik a kormány. Végül tegnapelőtt – többek között e téma miatt is – összeültek a frakciók vezetői. Arról, hogy milyen változásokat hozhat a szerbiai politikai színtéren az efféle lemondások intézményének a megszüntetése, Zoran Lučićot, a CeSID (Szabad Választásokért és Demokráciáért Központ) végrehajtó igazgatóját kérdeztük.
Milyen lépések szükségesek ahhoz, hogy megváltozzon az eddigi gyakorlat?
– A hatalmi koalíció úgy döntött, hogy a választási törvénynek, valamint a képviselőház működési szabályzatának a módosításával változtatnak a borítékolt lemondások eddigi gyakorlatán, ez azonban nem jelenthet teljes megoldást. Nem elég a gyakorlaton, a törvényeken módosítani, ha egyszer az alkotmány továbbra is lehetőséget ad e gyakorlat visszaállítására. Magán az alkotmányon kell tehát változtatni, mely az egyik mondatában közli, hogy a parlamenti képviselőnek jogában áll mandátumát a pártra ruházni, visszaadni annak. Az alkotmánynak éppen ez a meghatározása adott lehetőséget az eddigiekben is e gyakorlat alkalmazására: a pártok kihasználva ezt, előre aláíratták képviselőjelöltjeikkel a lemondásukat, melyet – ha arra szükség mutatkozott – igénybe is vehettek. Ha egy képviselő netán fel mert lázadni a pártja részéről őt ért igazságtalanságok miatt, a pártnál rögtön „aktivizálták” a fiókból kiemelt lemondást. Ezért számítana csupán félmegoldásnak a törvény módosítása, az alkotmány ugyanis továbbra is mást mond. Az alkotmánynak ez a kitétele – mellesleg – egyébként is annyira elavultnak számít, annyira ellentétben áll a modern demokrácia vívmányaival, hogy mindenképp meg kellene változtatni. Jómagam valóban remélem, hogy e módosítás felé haladunk, s hogy hamarosan szabad képviselők ülnek majd a parlamentben. Ha ez megtörténik, magának a képviselőháznak a munkája is sokkal szabadabbá, nyitottabbá válik.
Napvilágot láttak olyan elképzelések is, melyek ugyan lehetővé tennék a képviselők számára azt, hogy rendelkezzenek a mandátumaikkal, ám korlátoznák is ezt a rendelkezési jogot azzal, hogy a képviselő csak aktuális képviselői csoportja ideológiájához hasonló programmal, célkitűzésekkel rendelkező frakcióba léphetne át. Felmerül a kérdés: ki lenne hivatott meghatározni, mi a hasonló, s mi az egymással ütköző pártideológia? Megvalósítható lenne egy ilyen korlátozás?
– Természetes, hogy ebben az esetben lehetetlen lenne tárgyilagosan ellenőrizni, melyik párt illik a másikhoz, s melyik nem. Mondanom sem kell, hogy ez nem lenne célszerű megoldás, nincs módja egy ilyen elképzelés véghezvitelének. Részletesebben szerintem erről most nem is érdemes beszélni, jobb, ha megvárjuk, milyen döntések születnek, mit fog tartalmazni a törvénymódosítás, s ezek ismeretében foglalunk majd állást róla.
Ha e kérdés tekintetében össze akarjuk hasonlítani hazánkat az európai országokkal, mit állapíthatunk meg?
– Nincs a világon egyetlen olyan civilizált ország sem, ahol még érvényben van a megelőlegezett lemondás intézménye. Hogy nálunk még mindig alkalmazzák, azért felelőssé tehető valamelyest a polgárok tájékozatlansága is, a legtöbben ugyanis azt hiszik, pártokra szavaznak a választások során, ami azért nem igaz, mert a pártok által felállított listákra kell szavazni, melyen meghatározott személyek szerepelnek. Más kérdés, hogy a hazai törvények lehetőséget adnak arra is, hogy a párt ne tartsa tiszteletben a felállított képviselőjelölt-lista sorrendjét, s végül más kerüljön be a parlamentbe, mint azt a megadott lista indokolttá tenné. Mindenki számára világos a szavazás során, hogy a lista 250. tagja aligha kerülhet be a parlamentbe. Ilyen törvényes háttérrel tehát teljesen felesleges, hogy 250 képviselője legyen a parlamentnek, elég lenne annyi hely, amennyi párt bejut a választások eredményeként, s mindegyik képviselő szavazata megfelelne a választásokon elért támogatottság fokának. Felesleges a sok képviselő, ha úgysem engedélyezik számukra a szabad gondolkodást, s a párt gondolkodik helyettük.
Mennyi időre lesz szükség az „átálláshoz”, a szabad mandátum jogának teljes tiszteletben tartásához?
– Úgy gondolom, ez a legkisebb probléma, biztos vagyok benne, amint lehetőségük nyílik rá, a képviselők azonnal tudni fognak élni a jogaikkal. Közös érdekünk, hogy ez mielőbb megtörténjen.
