A Vajdasági Klub civil szervezet által rendezett újvidéki kerekasztal-megbeszélésen, melyen a tartományt érintő legújabb gazdasági statisztikai adatokat vitatták meg – kiemelve egyebek mellett azt is, hogy Vajdaság évről évre lejjebb kerül az ország régióit összehasonlító-rangsoroló listákon –, prof. dr. Miroslav Ilić politikus, a volt Vajdasági Szociáldemokrata Párt vezetője kijelentette: eljött az ideje a „vajdasági kérdés radikalizálódásának”, vitát nyitva az esetleges elszakadásról, államiságról is. A kijelentés elég merésznek számított ahhoz, hogy az összes szerbiai lap megjelentesse, nem ritkán a „felháborító” jelzővel illetve. A politikust arról kérdeztük, hogyan látja Vajdaság jelenlegi helyzetét, s miként képzeli el a tartományról folyó közvita radikalizálódását.
Sokan alkalmazzák a „vajdasági kérdés” kifejezést az utóbbi időben. Mire gondol, amikor ezt a szókapcsolatot hallja, mi mindent kell érteni ön szerint ma vajdasági kérdés alatt?
– Vajdaság tönkretétele egy olyan folyamat, amely már húsz éve zavartalanul folyik. Milošević egyik tartományellenes intézkedése éppen a tartományi statisztikai hivatal megszüntetése volt, így az elmúlt két évtizedben – bár bőrünkön éreztük – hivatalos adatokkal nem tudtuk alátámasztani, mennyivel rosszabb a helyzet ebben a térségben. Mára odáig fajultak a dolgok, hogy a belgrádi statisztika is egyértelműen bizonyítja, hol tart Vajdaság elsüllyesztése. A Miloševićet követő politikai elit csak tovább haladt a korábbi elnök által már jól kitaposott úton, a tartomány városainak és falvainak az elpusztításán, a kulturális értékek kiölésén, Vajdaság vagyonának a kiárusításán dolgozott tovább, ahogyan addig is. Eladták Vajdaságot és a vajdaságiakat is, szerbiai narkókartellek kezébe dobták az itteni gyárakat, földeket. Megkoronázta mindezt a 2006-ban hatályba lépett új alkotmány is, mely itt – mellesleg – megbukott. Gondoljunk csak a tartomány statútumának az elfogadása körüli parlamenti vitára, mely olyan mértékben igyekezett bemocskolni Vajdaságot, hogy az már sok esetben fasiszta megnyilvánulásra hasonlított. Mindez, leegyszerűsítve, szemmel láthatóan arra utal, hogy a Vajdaság és Szerbia közötti 1918-ban kötött „házasság” kudarcot vallott, s Vajdaságnak az égvilágon semmi jót sem hozott. A tartomány azzal a megkötéssel került be Szerbia igazgatási rendszerébe, melynek értelmében az szavatolja Vajdaság minden polgárának az egyéni és kollektív polgári jogokat. Mindezt keményen megtagadták 1988/89-ben, az 1990-es, s még egyszer a 2006-os alkotmánnyal. A különféle felmérések igazolják, hogy egyre többen vannak azok, akik Vajdaság önállósága mellett foglalnak állást, akik az önigazgatást jobbnak vélik Belgrád igazgatásánál.
Hogyan tartja megvalósíthatónak a vajdasági kérdés radikalizálódását?
– Több módon is megvalósítható az ellentétek kiélezése. A vajdasági kérdés máris nemzetközi problémának tekinthető. Az Európai Parlament idei, EU-csatlakozáshoz kötődő, és az 1992-es londoni konferencia ajánlásait is semmibe vette a szerb nacionalista politikai értelmiségi réteg Belgrádban, ezek ugyanis Vajdaság illetékességének a visszaállítására szólították fel a vezetést. Felmerült egy új alkotmány ötlete is, aminek semmi értelme, ha ugyanazok készítik majd el, akik a néhány évvel ezelőttinek a szégyenletes vajdasági bukásáért is felelősek. Arra lenne szükség, hogy végre megvizsgáljuk, kit terhel felelősség Vajdaság folyamatos hanyatlásáért az elmúlt évtizedekben. Azt hiszem, a választ nem nehéz megtalálni: a leginkább a Demokrata Párt és „műholdjai” okolhatók a mai áldatlan állapotokért. A radikalizálódás egyik útja egy új alkotmányban kiharcolni Vajdaság számára az őt megillető pozíciót, s ultimátumszerűen közölni: vagy demokratikus állam lesz végre ebből az országból, vagy pedig saját útjára tér a tartomány, elszakítva a rosszul sikerült házasság kötelékeit. Ezt persze Vajdaság polgárainak kell megvalósítaniuk. Ha arról kérdez, hogyan, azt mondhatom, a közvetlen referendumon, a vajdaságiak érdekeiért harcoló erők választási győzelmén keresztül, illetve a helyi önkormányzatok útján.
Mégis mi az, amit a vajdaságiaknak a belgrádi vezetéssel folytatott párbeszéd során követelniük kell, milyen státus felelne meg a leginkább?
– Az államisághoz közeli státus az egyedüli és elfogadható berendezés. Ez Szerbiával közös valutát, katonaságot, vámrendszert és általános makrogazdasági rendszert jelentene. Minden egyéb területet Vajdaságnak önállóan kellene rendeznie: például saját egészségügyi alappal, közszolgálati sajtóval, művelődési intézményekkel kellene bírnia, magának kellene ellenőriznie a területén lévő energiaforrásokat, erős helyi önkormányzatokat kellene létrehoznia, melyeknek nem Belgrád jelölné ki könyöradományként a befektetőket, hanem maguk is képesek lennének beruházásokat vonzani.
Az ön nézetei igen távol állnak még a legliberálisabbnak számító szerb politikai pártok decentralizálásra, térségfejlesztésre vonatkozó elképzeléseitől is. Megvalósíthatónak, támogathatónak tartja ezeket az államisághoz közeli státusra irányuló elképzeléseket?
– Attól tartok, igazságos megoldás aligha születhet. Igazságos az lenne, ha Belgrád megkérdezné a vajdaságiakat, milyen jogokra lenne szükségünk, s egyszerűen valamennyit megadná. Vajdaságnak – személyes politikai meglátásom szerint – az államisághoz közeli jogok kellenek, ezeket azonban Belgrád elszakadási törekvésként kezeli. Magam az elszakadásról azt gondolom, egy olyan opcióként kell kezelni, mely bekövetkezhet, ha nem tartják szem előtt az azt még nem feltételező vajdasági követeléseket. Mint mondtam, nem lehet nem észrevenni, hogy évről évre növekszik a függetlenség-párti vajdaságiak száma, ezért Belgrádban is be kell, hogy lássák: ennek igenis oka van.
