Már akkor sem volt érthető, hogy mi szükség van rájuk, amikor megalakították Szerbiában a 29 igazgatási körzetet, mostanság pedig egyre többen teszik fel a kérdést, hogy tulajdonképpen mire költ el a kormány a költségvetésből több mint 430 millió dinárt, csupán azért, hogy 285 személyt (talán mondani sem kell, hogy egyéb jól fizető állás nélkül maradt pártkádert) munkahelyhez juttasson. Elvileg azt kellene mondani, hogy „munkához juttasson”, de ezekben a körzetekben konkrét, egyértelmű, az egész társadalom számára hasznos munkáról szó sincs. Ha ugyanis megkérdeznénk egy nagyobb vállalat létszámának megfelelő dolgozói tömeg főnökeit, hogy lényegében mit csinálnak, akkor minden bizonnyal azokat a válaszokat kapnánk, amelyeket a túlfoglalkoztatott cégekben „tevékenykedő” főnököktől hallhatunk:
– Koordinálom az osztály munkáját, elemzéseket végzek, javaslatokat teszek, felügyelem a munkafolyamatot…
Vagyis semmit. Érthető tehát, hogy ha valaki a szóban forgó téma iránt érdeklődik, a körzetvezető, a jól idomított titkárnő révén, üzeni, hogy úton van, ülésezik, tárgyal stb. Nincs tehát ideje nyilatkozni. Naná, hisz nem is akar, mert a konkrét munkáját firtatóknak mit mondhatna?
Egyébként számos jelből arra lehet következtetni, hogy a körzetvezetők és munkatársaik csaknem egy légüres térben léteznek, hiszen több esetben is megtörtént, hogy egyes községek vezetőinek fogalmuk sem volt róla, hogy mi a neve a kormányt képviselő körzetvezetőnek. Az is nyilvánvaló, hogy egyik fél sem igazán keresi a kapcsolat a másikkal, hiszen meglehetősen eltérők a feladataik. Ha ugyanis a községi politikusok valóban az őket megválasztó polgárok érdekeit képviselik, nincs szükségük egy felsőbb szervre, ez esetben egy főnökre, aki megmondja, hogy mit és hogyan tehetnek. Hiszen a polgároktól naponta hallhatják, hogy mik a legégetőbb gondok a „terepen”. Ezekkel pedig a csúcspolitikum csak legritkább esetben foglalkozik. Lényegében nem is az a feladata a gazdasági miniszternek, hogy kivizsgálja egy magániparos panaszát, vagy a belügyminiszternek, hogy elfogja a biciklitolvajt.
Ugyanez a helyzet a fordítottján is. A határon túlra kiterjedő testvérvárosi kapcsolatokat ápoló községi vezetők aligha szólhatnak bele a külügyminiszter munkájába. Még annak ellenére sem, hogy esetleg eredményesebben tudnák képviselni az ország érdekeit az éppen a szóban forgó bársonyszéket koptatónál.
Jelzésértékűnek számít(hat) az is, hogy a kormány sajtószolgálata nem tudott választ adni az egyik fővárosi lap által feltett és a körzetvezetők megválasztásának mércéit érintő kérdésre, a káderügyeseknél kiderült, hogy „nem használják” a villámpostát.
A körzetenkénti költségekkel kapcsolatban az is kiderült, hogy egy év alatt legtöbb, 28 687 000 dinárt a zlatibori körzet költ el, míg a peći és a prizreni megelégszik a csaknem 6 millió dinárral. Persze, jogos a kérdés, hogy a két koszovói körzet esetében mi igazolja a létjogosultságát.
Fentebb említettük, hogy a körzetvezetői és a körzetekkel kapcsolatos munkahelyek jórészt arra valók, hogy a hatalmi pártok megjutalmazzák a saját embereiket. A fizetésük ugyanis 72 ezertől 102 ezer dinárig terjed. Ami nem is volna főbenjáró bűn, csupán az a gond, hogy a két és félszeres szerbiai átlagkereset mögött nem találni a munkát.
Márpedig ilyen formán a kormány lényegében kilapátol a költségvetésből egy nagy rakás pénzt.
