(Fotó: Molnár Edvárd)
– A Magyar–szerb Akadémiai Vegyes Bizottság megalakulásától 13 hónap telt el. Első számú feladatunknak tekintettük a helyi, délvidéki kutatási feltételek megteremtését, amelyet elsősorban a levéltári kutatások és a sírfeltárások terén tartunk a legfontosabbnak. Ma már ott tartunk, ha valaki felmutatja azt a papírt, amelyet Vojislav Stanovčić akadémikus, a bizottság szerb elnöke vagy én írtunk alá, minden szerbiai levéltárban a legeurópaibb módon látják el a kutatókat. Ez egy nagy lépés – ezt dr. Glatz Ferenc történész, az MTA Történettudományi Intézetének igazgatója, a magyar–szerb vegyes bizottság magyar tagozatának elnöke nyilatkozta, akivel Szabadkán, az első délvidéki magyar párt megalakulásának 90. évfordulója alkalmából rendezett konferencia szünetében beszélgettünk.
Mint mondta, a második feltétel az volt, hogy megteremtsék a kutatás szervezeti feltételeit. Az európai szintű infrastruktúrával rendelkező zentai székhelyű Vajdasági Magyar Művelődési Intézetre bízták a kutatások szervezeti összefogását. – Nem csak az a célunk, hogy a második világháború alatti szerb–magyar történelmet tanulmányozzuk és kutassuk. Nem csak az a szándékunk, hogy a szerb–magyar együttélést egészen máig nyomon kísérjük, hogy lássuk, milyen buktatók voltak ezen a közös úton, hogyan bukdácsoltunk egymás mellett. Nekem az is a személyes elkötelezettségem, hogy Szerbiában megteremtsünk egy kutatásszervezeti formát. Tehát, hosszú távon biztosítani, hogy akik magyar történelemmel foglalkoznak, legyen szó magyarokról vagy szerbekről, megfelelő szervezeti formában összejöjjenek, eszmét cseréljenek, fórumuk legyen – mondta Glatz Ferenc.
A vegyes bizottság megalakulásakor arról volt szó, hogy folyamatosan közzéteszik a kutatási eredményeket. Kérdésünkre, hogy eddig mi jelent meg, beszélgetőtársunk elmondta, egyre növekszik a magyar–szerb történelmi honlap látogatottsága (www.magyarszerbmult.hu).
– Március első felében ismerkedhet meg a közvélemény az első eredményekkel. A mi itteni kutató barátaink akkor állnak elő a listákkal, a térképekkel – hallottuk a vegyes bizottság magyar elnökétől, aki leszögezte, hogy a szerb kollégákkal kitűnő az együttműködésük.
Arról is érdeklődtünk, mikorra tehető a kutatások befejezése.
– Mintegy 10 ezer folyóméter iratanyagot kell átnézni. Tehát, ha lapjára tesszük az iratokat, ezek 10 ezer métert tesznek ki. Ráadásul a mutatózásuk is nagyon rossz szintű, tehát kézbe kell venni minden egyes iratcsomót. Ennek a hatalmas iratanyagnak az átfésülése sok évbe telik. Nem minden áldozatról készült irat. Tudjuk, hogy 1944/45-ben egy szétesett államszervezetben nem arra figyeltek oda, hogy listákat gyártsanak. Sokszor ugyanaz a név kétszer, háromszor is előfordul. Ha már az iratokban szereplő minden név előttünk lesz, akkor sem fogjuk minden egyes áldozatról írásban megtalálni elpusztításának körülményeit, vagy egyáltalán a tényét – mondta dr. Glatz.
– Mi történészek kis csoportot képezünk, de nagyon kitartó emberek vagyunk, akik 30–40 éven át mondjuk a magunkét, részben azért is, hogy a politika figyeljen oda ránk, próbálja meg a mi kutatási eredményeinket és tanácsainkat hasznosítani. Nagyon örülök, hogy a szerb és a magyar kormánypolitika között mind jobb a viszony. Vannak tényezők, amelyek hátráltatják a megbékélést, mint például a kárpótlással kapcsolatos rossz szövegek előterjesztése, amit aztán sikerült egy jobb szöveggel kicserélni. Ezt tudomásul kell venni, de mindent elkövetünk azért, hogy a magyar politikai nyitás a dél felé és az EU nyitása délkelet felé eredményes legyen. 2000 év után először több a közös érdeke a Kárpát-medencében élő nemzeteknek, mint az érdekellentétek. Sokan vannak, akik azt mondják – hogy egy 85 éves személyt idézzek – amíg a házamat vissza nem adják, addig Magyarország ne járuljon hozzá Szerbia EU-tagságához. Ez a magyar parlamentben hangzott el. Úgy gondolom, ezeket az érzelmeket, megbántottságot, a tömeggyilkosságok során keletkezett elkeseredést tiszteletben kell tartani. Ahhoz, hogy megbékéljünk, először a halottainkat kell eltemetni, a halottainknak igazságot kell szolgáltatni mind a két oldalon. Ez a feltétele a megbékélésnek. A jövőt nem lehet a múlt folytatásaként felfogni. A második világháborút egyszer be kell fejezni. Azokat a harcokat, amelyek 1941/42-ben és 1944/45-ben vagy akár később is szembeállítottak bennünket, nem lehet újraharcolni. Nekünk új utakat kell keresni. Ez a folyamat évtizedekig el fog tartani – mondta.
Szóba került beszélgetésünk során az is, hogy Szerbiában folyamatban van az első nemvagyoni alapú kártérítési per. Első fokon a szerb bíróság jóváhagyta a kárpótlást, de az ügyészség fellebbezett.
– Az akadémiai vegyes bizottsággal párhuzamosan fel kellett volna állítani egy politikai-közéleti vegyes bizottságot. A kárpótlás nemcsak itt aktuális, hanem a német–cseh viszonyban vagy a szlovák–magyar viszonyban, illetve német–lengyel vonatkozásban is. Tehát, kell egy olyan bizottság, amely az aktuális kérdésekkel foglalkozik. Mert az a furcsa helyzet alakult ki, hogy minden újságíró bennünket, az akadémiai vegyes bizottságot kérdez, hogy miért nem bontatom le a pályaudvart, amelyet 1945 után ráépítettek a közös sírhelyre, miért nem lépek a kárpótlások ügyében. Ez nem a mi szakmánk, nincs is ehhez eszközünk. Mi csak kutatni, írni, előadni tudunk.
Kérdésünkre, hogy a Szerbiában még érvényben levő kollektív bűnösség elvével kapcsolatban tervez-e a bizottság lépéseket tenni, Glatz Ferenc a következőt válaszolta: – A kollektív bűnösség elve nem európai elv, ma egész Európában vita tárgyát képezi. Nem voltak hajlandók sem a csehek sem a szlovákok a Beneš-dekrétumokat visszavonni, amely a kollektív felelősség alapján született, pedig a német nagyobb nemzet, erősebb politikai és gazdasági hatalom, mint a magyar, mégsem tudta elérni. Ezért azt gondolom, ez politikai kérdés. Írjuk, mondjuk, hogy a kollektív felelősség elveit nem szabad Európában tovább érvényesíteni. Ám ennek kiiktatásához politikai eszközök kellenek és itt a politikai vezetőknek kell megegyezniük. Óriási lépést tett meg Tadić elnök, amikor bocsánatot kért a horvátoktól. Ez még nem történt meg a magyarokkal kapcsolatban. Talán ezzel kellene kezdeni. Mert az erkölcsi bocsánatkérés a legjelentősebb lelki tényező, amit a politikusok könnyedén megtehetnek – nyilatkozta a történész. Mint beszélgetésünk során kifejtette: a szerb–magyar viszonyban fontos, hogy több empátiával kellene a két népnek egymásra néznie.
