Jelenleg minden a választási kampány része. Minden bizonnyal még az is, hogy épp mostanság értesült a nyilvánosság arról, hogy a bécsi Cineplexx multiplex mozit alakítana ki a színházépületben, s mint mondják, ez hárommillió eurós befektetésével előmozdíthatná a színházépítés ügyét. Valószínűleg az is a kampánynak tudható be, hogy a városi képviselő-testületben az év elején kapott zöld fényt a színház bontásának és építésének körülményeit vizsgáló tényfeltáró bizottság, igaz, mindössze két hónap állt a tagjai rendelkezésére. Hetekig kellett fontos iratokra várniuk, tehát nem volt túl sok idejük vizsgálódni. Ám annyi haszna mindenképp volt a munkájuknak, hogy rámutattak: egy állandó jellegű többpárti testület szigorúan figyelő tekintetére lenne szükség a beruházások és a magánosítások esetében. Az is nagyon átlátszóan, feltűnően a kampány része, hogy a kormány épp most törleszti Vajdaság felé az adósságai egy részét: a napokban utalt át bizonyos összeget a Tartományi Nagyberuházási Alapnak. Az viszont nem illik a sikertörténetbe, hogy még mindig tartoznak Vajdaságnak, az alap pedig ebből a most csurgatott-csöpögtetett pénzből csak a tavaly felgyülemlett adósságokat tudja fedezni – a szabadkai Népszínház esetében is –, s csak kisebb beruházásokra telik majd. Nemrégiben került nyilvánosságra az az adat, hogy az elmúlt 5 évben 62 milliárd dinárral lett a tartomány megrövidítve azáltal, hogy a köztársasági szintről nem folyósították azokat az összegeket, amelyek járnak neki. Ez összesen 620 millió euró – 30 (harminc!), a szabadkai Népszínházhoz hasonló létesítmény épülhetett volna fel ebből a pénzből!
S mivel most minden, de minden a választási kampányt szolgálja, élek a gyanúperrel, az is a kampány része, hogy az önkormányzat most utalta át a pénzt, hogy néhány sürgős munkát elvégezzenek a szabadkai zsinagógán, ahol ez a felújítás is pénzhiány miatt áll már jó ideje. Miért nem tavaly ilyenkor utalta át a pénzt? Miért éppen most?
A szabadkai színházépítés és mindaz, ami körülötte folyik, olyan, mint egy több ismeretlenes egyenlet. Lassan húsz éve foglalkozom ezzel a témával, attól kezdve, hogy a terveket bemutatták. Ám mindig sok volt a ködösítés, a mellébeszélés, a manipuláció, nem volt két olyan nyilatkozat, amelyben hajszálra pontosan egyeztek volna a számok, a tényeknek vélt információk. Attól függ, ki nyilatkozik és milyen szándékkal. Az újságíró-társadalom legalább ötféle összeget írt már le az évek során azzal kapcsolatban, hogy mennyit költöttek eddig az építkezésre, és hány millió euró kell ahhoz, hogy a színészek és a nézők a birtokukba vehessék az épületet.
Szégyen és gyalázat: 5 évvel az épület lebontása után még mindig ott tartunk, hogy nem tudjuk, hogyan néz majd ki a színházépület kívül és belül, mennyibe kerül a felépítése és a berendezése, pontosan mekkora lesz a pincétől a padlásig, s mit tartalmaznak a jelenleg érvényben lévő tervek. Még egy olyan egyszerű kérdésre sincs válasz, hogy hova lett a bontás során elszállított 400 ezer tégla, hiszen nem tudjuk, mi állt a kivitelezővel kötött szerződésben arról, mi lesz a bontott építőanyag sorsa.
Elképesztő, de igaz: nem tudjuk, milyen lesz az épület homlokzata. A beruházónak természetesen homlokzatterveket kellett átadnia, amikor építési engedélyért folyamodott, ám a közvélemény úgy tudja, az épület végleges kinézetére vonatkozó tervek még mindig készülnek. Egyesek szerint azért ez a nagy titkolódzás, mert nem mernek egy üvegpalota tervével előrukkolni. A szabadkaiak felhördülnének, hiszen azok többsége, akiket érdekel a színházépítés témája, még mindig a nagyterem vörös tapétáját és a nagy csillárt sírják vissza. Még akkor is így van ez, ha 1927-ben, amikor átadták a hajdani nagytermet (ekkorra sikerült az 1915-ös tűzeset után felújítani), a nyugati világ már a Bauhaus irányzatért, Picasso és Miro festészetéért rajongott.
Most ismét felhördült a közvélemény amiatt, hogy multiplex mozi nyílik az épületben, és további beruházókat keresnek, akik az üzlethelyiségek bérléséért cserébe tőkéjükkel lehetővé tennék, hogy minél előbb elkészüljön az épület, s ne csúfoskodjon a város főterén a félig kész betonkolosszus. Persze ez a filmszínház mégsem egy művészmozi, sokkal inkább a popcorn- és a Coca Cola-kultúrához kapcsolódik, de nem is ez a legnagyobb probléma, hanem az, hogy akinek manapság van pénze ilyen exkluzív helyen üzlethelyiséget bérelni, az nem könyvesboltot működtet. Tudomásunk szerint az elsődleges tervekben nem szerepelt a lehetőség, hogy az épület egy részét üzlethelyiségként hasznosítsák. A művelődési minisztérium kifejezett kérése volt ez. A főtervező pedig, amikor bemutatta a terveket – az akkori újságcikkek is ezt támasztják alá – úgy fogalmazott, hogy csak művészklub kaphat helyet az épületben, s esetleg, nagyon feltétlesen a kis utcában egy olyan varroda, ahol a színházi szabónál varrathatnak majd a tehetősebbek.
A színház igazgatóbizottságának több tagja és a mostani városvezetés nem lát más megoldást, mint azt, hogy az épület 35 százalékát bérbe adja. Ez szerintük segíthetné a későbbi fenntartást is, mert egyes számítások szerint évi kétmillió euróba kerül majd a színház üzemeltetése. Félő, ha felépül egyszer az épület, a majdani városvezetés arra kényszerül, hogy ne túlságosan nagy körültekintéssel válogassa meg, kinek ad bérbe az üzlethelyiségeket, hiszen örül, ha valaki egyáltalán érdeklődést mutat. S mi lesz a garancia arra, hogy az egyéni üzleti és pénzügyi érdekek nem fognak felülkerekedni a közösségi érdekeken?
A politikusok lépten-nyomon hangoztatják, hogy Szerbia jogállam szeretne lenni. Tudom, szépen hangzó mese ez. Az érvényes szerződés alapján viszont akár pert is lehetett volna indítani az elmúlt 5 évben a köztársaság és a tartomány ellen. Akkor sem értem, hogy azok, akik a jogállamra vonatkozó frázist szajkózzák, miért veszik már évek óta semmibe azt a szerződést, mely szerint köztársasági és tartományi szintről a szükséges pénz 45-45 százaléka érkezik, az önkormányzat pedig a költségek 10 százalékát állja? Már a kezdetektől fogva mindig volt valamilyen „csavar”: először az, hogy a művelődési minisztériumtól érkezik a pénz, majd kiderült, hogy mégis a Nemzeti Beruházási Tervtől, a másik évben pedig már tartományi szintről. Miközben a szabadkai színház építésének a tervezgetése és mostani kálváriája zajlik, Belgrádban az elmúlt 4–6 évben négy színházat újítottak fel, volt olyan, amely megközelítőleg annyiba került, mint amennyire a szabadkainak szüksége lenne. A fővárosiakat megillette ez, a szabadkaiak azonban nem érdemlik meg? Nyilvánvaló, hogy a szabadkai politikusoknak a kezdetektől a sarkukra kellett volna állniuk, mert Szabadka messze van Belgrádtól, s a fővárosi tisztségviselőket nem igazán izgatja, hogy ott, az észak-bácskai városban be kellene fejezni a színházépületet, mert már öt éve a szörnyű betonmonstrumot nézik nap mint nap az arra járók. Vérlázító, hogy a Szabadkára előszeretettel látogató vagy itt élő politikusokat nem zavarja a félig kész épület, az üres építőhely látványa, a szerződésszegés ténye. Sokkal inkább arról van szó, hogy a választási kampány időszakán kívül nem igazán szívügye senkinek a színházépítés azok közül, akik tehetnének valamit. Meggyőződésem, hogy a színházépítés a DP és a VMSZ közötti politikai csatározásoknak is áldozatául esett.
Sajnos egyre gyakrabban jut eszembe az a fotó, amelyet Szabó Zsombor, a város egykori főépítésze mellékelt az egyik, lapunkban 2007 kora tavaszán megjelent írásához, amelyben a szabadkai Népszínház épületének bontása és a túlméretezett objektum felépítése ellen érvelt. A felvétel a csíkszeredai színház még félig sem kész beton- és vasbeton torzójáról készült, amely akkor már 13 éve csúfította a városközpontot. Mi a garancia arra, hogy Szabadkán nem úgy lesz, mint a Hargita-megyei városban?!
