„Tulajdonképpen az egyetemi karoknak bőven elegendő lenne annyi hallgató, amennyit az állami költségvetés terhére felvesznek. Ám a tandíjfizetéses hallgatók nélkül nehezen élne meg bármelyik fakultás” – ismerte el néhány évvel ezelőtt az egyik népszerű egyetemi kar akkori dékánja. Mint mondta, a duplájára növekedett hallgatói létszám például olyan problémát okoz, hogy nincs elegendő előadóterem. Az, hogy náluk a felvételt nyert hallgatók egyharmada szerez oklevelet időben, szintén azt bizonyítja, hogy azok közül, akik bejutottak, nem mindenki alkalmas arra, hogy egyetemre járjon. „Érettségi után sem igen tudnak elhelyezkedni a fiatalok, úgyhogy sokan azért iratkoznak be egyetemre, hogy ne ücsörögjenek tétlenül otthon, illetve azért, mert remélik, az egyetemi oklevéllel könnyebb lesz munkát találni” – tette hozzá az egyetemi tanár. Egy kevésbé népszerű egyetemi kar dékánja kimutatásokra hivatkozva bizonygatta nemrégiben ugyanezt: náluk az állami költségvetés terhére – tehát tandíjmentesen – még olyanok is bejutottak, akiknek a középiskolai átlageredménye 3,1 volt. „El tudja képzelni, hogy akkor milyen alacsony tudásszintű, munkaszokások nélküli hallgatók jutottak be a tandíjfizetéses kategóriában?” – kesergett a fakultás vezetője.
Másrészt viszont az igazsághoz hozzátartozik: Szerbia az európai országokhoz viszonyítva igencsak a sor végén kullog az egyetemet, főiskolát végzettek arányát tekintve. Az elfogadásra váró szerbiai oktatási stratégia egyik sarkalatos pontja, hogy 2020-ra már a gimnazisták 95 százalékának egyetemen kellene továbbtanulnia, a négyéves szakközépiskolát befejezettek 40 százaléka esetében is ez lenne a kívánatos. Azt is célul tűzték ki a stratégiát megalkotók, hogy az egyetemre iratkozók 70 százaléka fejezze is be időben, illetve egy év halasztással az egyetemi tanulmányait. Ez szépen hangzik, ám ha az ország hanyatlása ilyen mértékben folytatódik, további szülők válnak munkanélkülivé, akkor ez vágyálom marad, s mind több családnak kell lemondania arról, hogy gyerekét egyetemre járassa. Pedig az idén is a szerbiai egyetemeken mintegy 21 ezer, a főiskolákon majdnem 7000 férőhely várja a leendő elsőéveseket. Arról nem is szólva, hogy a magánegyetemeken szintén bőségesen lesz férőhely az ide iratkozóknak (az adatok szerint a privát fakultások különböző évfolyamain jelenleg is mintegy 30 ezren tanulnak).
Az Újvidéki Egyetem különböző karain most az állami költségvetés terhére 4975 férőhely várja a jövendő egyetemistákat, a tandíjtérítéses kategóriában pedig 3248 férőhely. A vajdasági szakfőiskolákra 1235-an iratkozhatnak be. Nem mindenkinek adatik meg, hogy tandíjmentes hallgatóként felvételt nyerjen, az állami finanszírozású kategóriából kimaradók számára a vajdasági fakultásokon 50 és 107 ezer között van az éves tandíj összege. Belgrádban a legnépszerűbb szakokon 240 ezret is fizetniük kell azoknak a szerencsés hallgatóknak, akik egyáltalán bejutottak az említett karokra, szakokra.
A mester- és doktori képzésen szerbiai szinten 7600, Vajdaságban 2892 tandíjmentes férőhely várja a hallgatókat. A bolognai rendszer megálmodói úgy képzelték, hogy aki a (legtöbb esetben) hároméves alapképzés után nem kíván továbbtanulni, az azonnal munkába állhat, a legjobbak pedig a mesterképzésen folytatják tanulmányaikat, s az itt kiemelkedők pedig doktori stúdiumokat végeznek. Nálunk nem csak a pedagógusképző szakokat, hanem más tanszékeket végzettek is az alapképzés végén képtelenek elhelyezkedni, úgyhogy a hallgatók többsége kénytelen a mesterképzésen továbbtanulni. Tehát, ha a fiatal nem jut be a tandíjmentes férőhelyek valamelyikére, a szülő kénytelen még két évig előteremteni a tandíjra a pénzt, hogy ne vesszen kárba az alapképzés három éve.
Az alapképzésben fizetett tandíj összegének összehasonlítása azt bizonyítja, hogy a volt jugoszláv térség városai közül Banja Lukában a legérdemesebb tanulni, ott legtöbb karon 220 euró az éves tandíj, sőt a gépészeti és a villamossági szakon nincs is tandíjfizetéses kategória, az orvosi fakultáson kell legtöbbet fizetni: 330 eurót. Szarajevóban a tandíj 500 és 900 euró között van, az orvosi karon 1500 euró, Zágrábban a legtöbb karon 900 és 1200 euró közötti összeget kell befizetni, az orvosi fakultást választóknak 2000 eurót. Belgrádban 500 eurótól 2400 euróig alakulnak a tandíjak. Persze, ehhez nem árt figyelembe venni, hogy Horvátországban az átlagfizetés 700, Boszniában valamivel több, mint 400 euró, míg Szerbiában 350 euró (azért ilyen „magas”, mert általában a kis fizetésűek veszítik el a munkahelyüket, s a kisebb számú, ám magasabb iskolai végzettségű foglalkoztatott fizetése a statisztikai adatokban hónapról hónapra magasabb átlagfizetést ,,produkál”). Horvátországban két éve az egyetemi hallgatóknak sikerült kiharcolniuk, hogy első éven mindenki tandíjmentes, s csak második évtől kezdik a tandíjat megfizettetni azokkal, akik kevésbé jó eredményt értek el az első éven.
A szerbiai oktatási miniszter a minapi sajtótájékoztatóján azzal dicsekedett, hogy az idén 3,2 százalékkal több férőhely várja a tandíjmentes kategóriában a leendő elsőéveseket. Arról viszont mélyen hallgatott, hogy a szerbiai költségvetésben utólag 17 százalékkal csökkentették a felsőoktatásra szánt kiadásokat. A minisztériumból a felsőoktatási intézmények anyagi költségeire folyósított összeg mindössze a villany-, telefon-, fűtés és egyéb számlák 14–17 százalékát fedezik. A többit a karoknak maguknak kell kigazdálkodniuk. Nem csoda, ha a fakultások egy része igencsak eladósodott, és kapva kap minden alkalmon, hogy pótbevételhez jusson. S ezt a szülők zsebe bánja leginkább (gondoljunk például csak arra, hogy már a jelentkezéskor az adminisztratív költségekre, felvételi vizsgára hány ezer dinárt kell fizetniük a szülőknek).
