Egyetemi továbbtanulás: itthon vagy Magyarországon?
Az egész magyar közösségnek több segítséget kellene nyújtania, hogy többen járjanak itthon egyetemre 36.2%
Sok fiatal azért megy el, mert nem tud szerbül 34.0%
Ahhoz, hogy jogunk legyen a magyar oktatás bõvítését kérni, több fiatalnak kellene itthon tanulnia 19.1%
Olcsóbb az anyaországi továbbtanulás 10.7%
Nagyon nehéz egy olyan országban a szülőnek taníttatnia a tehetséges, szorgalmas gyerekét, ahol a legújabb statisztikai adatok szerint naponta 80 ember marad munka nélkül. A gyerek egyetemi továbbtanulása mindinkább luxus és egyre elérhetetlenebb a rohamosan elszegényedő családok számára. Nem volt könnyű korábban sem az egyetemista gyerek taníttatása, a nyolcvanas évek elején például körülbelül 200 márka dinárértékét kellett havonta az újvidéki albérletre és az egyéb költségekre fordítaniuk a szülőknek.
S tíz éve sem: Zoran Đinđić, a meggyilkolt miniszterelnök halála előtt mintegy egy évvel a szabadkai Közgazdasági Karon tett látogatásakor mesélte: fájó szívvel kénytelen volt azt tanácsolni az egyik hozzá forduló anyukának, hogy adja el a mostani lakásukat, költözzenek kisebbe, s az árkülönbözetből taníttassák ki a gyereküket. Megéri meghozni ezt az áldozatot a gyerek jövője, érvényesülése érdekében. Đinđićnek ez a tanácsa az optimizmus éveiben hangzott el, azóta sokkal rosszabbul élünk, a gazdaság katasztrofális helyzetben van, rohanunk a lejtőn lefelé.
Két éve számolta össze kérésemre egy egyetemista fiatalember, hogy mennyibe kerül havonta a családjának: 18–18 500 dinárra rúgott az újvidéki albérleti díjjal, kéthetenkénti hazautazás költségeivel együtt az összeg. Havi egy színházlátogatást, szombat esti egy-két üveg üdítőt, sört is beleszámolt, hisz természetes dolog, hogy egy leendő értelmiségi színházba jár, s abban sem találhat senki semmi kivetnivalót, hogy a huszonévesek kocsmaasztal mellett vitatják meg a világ dolgait. Szüleinek szerencséje volt, hogy okos, szorgalmas fiuk az állami költségvetés terhére tanulhatott, tehát legalább tandíjat nem kellett fizetniük. Azóta a megélhetési költségek emelkedtek, úgyhogy minden hónapban legalább 20-21 ezer dinárt kellene előkeríteniük a szülőknek.
Néhány száz vajdasági magyar családból iratkoztak be most a főiskola, egyetem első évére a fiatalok. Már az első lépésnél 10–12 ezer dinár elment a felvételi vizsga és az iratkozás költségeire, ehhez még társul a busz- vagy vonatjegy ára és sok egyéb ,,apróságé” (s mint tudjuk, sok kicsi sokra megy). Ott, ahol a tandíj első részét is be kellett fizetni, biztosan nem nyugodt a szülő álma, hogy képes lesz-e előteremteni a szükséges összeget három–öt éven keresztül. Arról az igazságtalanságról nem is szólva, hogy a tandíjfizetéses kategóriába bejutott fiatalok – akiknek a státusa, ,,sorsa” gyakran fél ponton múlott – nem lakhatnak az egyetemista otthonban kedvezményes áron, és sok egyéb kedvezménytől is elesnek.
Hétvégi számunkban jelent meg a Magyar Nemzeti Tanács ösztöndíjpályázata, amely az egyetemi karok, főiskolák első évére most felvételt nyert 400 fiatal számára jelent havi 120–150 eurós támogatást, esélyt. Erre jelentkezhetnek az első évre tandíjfizetéses kategóriába bejutott fiatalok is, azzal, hogy a pontozásnál a tandíjfizetés nélküli képzés esetén 25, a tandíjas képzés esetén 5 pontot számolnak el, ám ha hiányszakmának számító egyetemi képzésre jutottak be, ,,ledolgoztak” a ponthátrányból.
Ráfér anyagi téren a biztatás fiataljainkra, hisz nagyon rossz arányban képviseltetik magukat az Újvidéki Egyetem karain (a magánegyetemek esetében nincs kimutatásunk, hogy hányan lehetnek a magyar ajkú hallgatók). Körülbelül 2000 magyar érettségiző van évente (illetve minden évben néhány százalékkal kevesebb, mint az előző tanévben), s ha kétharmaduk négyéves középiskolába járt, akkor a potenciális továbbtanulók száma 1200–1300 körül van, ugyanis például az egészségügyi középiskolák diákjai nagy százalékarányban nem tanulnak tovább. A tavalyi adatok szerint az Újvidéki Egyetem karain az össz hallgatói létszámot tekintve az alapképzésen magyar nemzetiségűek mindössze 6,16 százalékban képviseltették magukat, a mesterképzésen részt vevő magyar hallgatók aránya 5,3 százalék volt. A vajdasági szakfőiskolákon 10 százalék körül alakul a magyar ajkú hallgatók aránya. Ez egy évfolyamon körülbelül 700–800 magyar ajkú hallgató, s ehhez jönnek még a magánegyeteken tanulók.
A Magyarországon továbbtanulókról nincsenek pontos kimutatások, becslések szerint évente legkevesebb 100–150 érettségizett fiatal iratkozik anyaországi felsőoktatási intézménybe. Sokkal nagyobb arányban szeretnének távozni, hogy ne kelljen a szerb nyelvvel küszködniük, hanem magyarul végezhessék el az egyetemet, az EU-országokban minden gond nélkül elismert oklevelet szerezzenek. Egy részük végül mégis itthoni egyetemi karra, főiskolára iratkozik. A Magyarországon oklevelet szerzettek közül az itteni elhelyezkedési lehetőségek leszűkülése, az oklevél-honosítással járó procedúra, a szerb szaknyelv gyenge ismerete miatt nagy százalékarányban nem jönnek vissza (statisztikai adatok nincsenek, de elég csak gondolatban végigpásztázni az ismeretségi körünkön).
Valószínűleg ez is hozzájárul, hogy közösségünk fokozottabban figyel azokra, akik itthon tanulnak. Egyes önkormányzatok igyekeznek legalább havi néhány ezer dinárral segíteni az egyetemistáknak, a diáksegélyezők komoly erőfeszítéseket tesznek, hogy hozzájáruljanak egy bizonyos összeggel védenceik tanulásához, s hébe-hóba más támogatásokról, ösztöndíjazásokról is értesülünk. Könnyítés lesz, ha Újvidéken elkészül az Európa Kollégium, amely 350 magyar ajkú hallgatónak nyújt szállást, olcsóbb lesz, mint borsos albérleti díjat fizetni.
Ám sajnos a rengeteg energiabefektetés ellenére is még mindig vannak olyan rászorulók, akik a támogatási hálón kívül maradtak, vagy akiknek nem elegendő a támogatás, amelyben részesülnek, mert az anyagi hátterük szinte a nullával egyenlő. S például ha valamely egyetemista családja tanév közben kerül kilátástalan helyzetbe, és akár néhány ezer dinár előteremtése is gondot jelent, kérdésessé válhat a tanulás folytatása. Ilyen esetben egyszerűen ugyanis nincs hova fordulni anyagi segítségért. Jó lenne az egész magyar közösség összefogásával alapítványi vagy más formában kidolgozni egy szélesebb szociális hálót az egyetemistáink számára, hisz a fenti hevenyészett statisztikából is láthattuk, hogy néhány százan az érettségizők közül nem tanulnak tovább, pedig lehet, hogy 20-an, 30-an, akár 100-an közülük szeretnének, s a tehetségük, szorgalmuk is megvan hozzá.
