Egy miniszter az általa vezetett minisztérium ,,reklámarca”, sőt, fogalmazhatnánk úgy is, hogy ,,frontembere”, mert ő személyesíti meg az általa vezetett intézményt, a kisebb-nagyobb tisztségen lévő munkatársai munkáját. Ő felel a mulasztásaikért, a dicséretet is ő zsebeli be. Žarko Obradović eddigi minisztert most ismét kinevezték az oktatási tárca élére, Pásztor Bálint parlamenti képviselő hétfői blogbejegyzésében azt olvastam: az új kormánynak közel 10 olyan tagja van, akikkel az elmúlt években kitűnő volt az együttműködésük. S Obradovićot is ezen miniszterek között említi. Sajnos nekem a minisztérium késlekedései, vargabetűi, adósságai jutottak először is eszembe, amikor újabb miniszteri megbízatásáról értesültem. Mire gondolok?
Például arra, hogy az utóbbi időben főként Szabadkán egyes szerb ajkú polgártársaink részéről nagy divattá vált elverni a port a magyar diákokon, hogy nem tudnak szerbül, ám azt elfelejtik, hogy mennyire rossz a szerb nyelv oktatásának tanterve, képtelenség az általános iskolában és középiskolában jól megtanulni a nyelvet. A szerb mint környezetnyelv tan- és óratervének minisztériumi elfogadása viszont évek óta várat magára. Lapunk archívuma szerint 2008-ban írtunk először arról, hogy a Vajdasági Pedagógiai Intézet kidolgozta és eljuttatta a minisztériumhoz a szerb nyelv oktatásának programját. Ennek lényege, hogy más program szerint tanulják az államnyelvet a kevés előtudással rendelkező tanulók – tehát az észak-bácskai és a Tisza-menti települések diákjai – és más program szerint ott, ahol erős a szerb nyelv környezeti hatása – Dél-Bácska, Bánát. Azóta négy év telt el, és még mindig a régi tanterv van érvényben, és gyerekeink szerb nyelvtudása továbbra is gyenge. Nem igaz, hogy ennyi idő alatt a minisztérium nem tudta volna életbe léptetni az új tantervet! Ez idő alatt is a magyar diákoknak több olyan generációja fejezte be tanulmányait, amely az egyetemi továbbtanulásnál, az elhelyezkedésnél lépéshátrányból indul, mert nem tud szerbül (a gyerek magánórára járatása pedig nem lehet megoldás, s az sem kérhető számon senkitől sem, hogy vannak-e a gyereknek szerb ajkú játszópajtásai, akiktől elsajátíthatja a nyelvet).
A mulasztások sorában érdemes megemlíteni, hogy a 2000-es évek közepétől Belgrádba helyezték át a pedagógusok szakvizsgáztatását, tehát például a Magyar Tanszéket végzetteknek is valamely fővárosi iskolában kellett volna vizsgaórát tartaniuk. Hiába fordult a vajdasági magyar politikum a minisztériumhoz. A 2009 szeptemberben elfogadott oktatási és nevelési rendszer alapjairól szóló törvény világosan kimondja, tartományi hatáskör a tanári szakvizsga lebonyolítása, csak épp ez év januárjáig kellett várni, hogy ez Újvidéken ténylegesen el is kezdődhessen. A minisztérium húzta-halasztotta a hatáskör átadását. Addig is magyar nyelven végzett óvónőknek, tanítónőknek, de még a magyar szakos tanároknak Belgrádban kellett (volna) vizsgázni, szerb nyelven kellett tanítani valamely ottani általános iskola diákjainak. Pedig e szakvizsga elengedhetetlen ahhoz, hogy a pedagógusok megkapják a munkavállaláshoz szükséges licencet.
S mindenki tudja, az MNT micsoda erőfeszítései árán oldódott meg a magyar nyelvű alkalmassági vizsga kérdése, amelyet a foglalkoztatásügyi szolgálat kirendeltségei tartanak meg azoknak a pedagógusoknak, akik pályázat útján létesítenek munkaviszonyt. Az MNT-nek egyrészről a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálatot kellett meggyőznie arról, hogy a magyar tesztelési rendszert is fogadják el, másrészről pedig a tesztek összeállításáért felelős Szerbiai Pszichológiai Társaságot is fel kellett keresniük, hogy magyar felmérési rendszert is dolgozzanak ki. Miért a nemzeti tanácsnak kellett ezt a munkát elvégeznie, miért nem az oktatási minisztérium intézte el?
Mire gondolhat Pásztor Bálint, amikor azt említi, hogy a régi/új oktatási miniszterrel jó volt az együttműködésük? Bizonyára arra, hogy a szerbiai parlament tavaly elfogadta az oktatási kerettörvénnyel kapcsolatos VMSZ-es módosítási indítványokat. Mégpedig Žarko Obradović oktatási miniszter nyitottságának is köszönhetően, illetve annak, hogy ezt megelőzően többször is tárgyaltak a tárcafelelőssel. Bizonyára az is hozzájárult a miniszter kedvező megítéléséhez, hogy a miniszter rábólintása is kellett a felsőoktatási törvény 2010-es módosításakor, amikor elfogadták például a VMSZ-nek azon indítványát, amely szerint mindegyik egyetemen, mindegyik tantárgyból lehet magyarul is vizsgázni, ahol van magyarul is tudó előadó.
Nekünk viszont óhatatlanul az jut eszünkbe, ami az újvidéki Jogi Karon történt, hogy a magyar ajkú jelöltek magyarul, de nem anyanyelvből felvételiztek. A miniszter akkor azt nyilatkozta, várja a tartományi tanfelügyelőség jelentését. Mi pedig úgy gondoljuk, ha már egy évtizeden keresztül a Jogi Karon a nemzeti kisebbségeknek adott volt az anyanyelvből való felvételizés joga, akkor a miniszter sugallhatná a fakultásnak – persze, a felsőoktatási intézmény autonómiáját tiszteletbe tartva –, hogy ezt tartsa tiszteletbe.
S amikor Žarko Obradović kerül szóba, óhatatlanul eszünkbe jut az is, hogy közeledik szeptember elseje. Az elmúlt néhány évben augusztus utolsó és szeptember első napjai úgy múltak el, hogy a néhány fős magyar elsős osztályok esetében a minisztérium illetékesei szerették volna elérni, hogy minél több helyen önálló osztályok helyett összevont osztályok nyíljanak. Megalázó volt szemlélőként is figyelni a kötélhúzást, s kicsit keserű szájízű az öröm, amikor az illetékeseknek sikerült elérni, hogy minél több iskolában nyílhasson meg néhány fővel az első osztály is. Ha átlapoznánk az országos lapok archívumait, az elmúlt években nemigen olvashattunk tanévkezdéskor olyan híradásokat, hogy Szerbia más vidékein a bezárás, összevonás réme fenyegette volna a néhány fős osztályokat. Folytathatnánk a sort, hogy a nemzeti kisebbségek nyelvén kiadott tankönyvek késnek sokszor félévet, sőt akár egy tanévet is, pedig a magyar, ruszin, szlovák... diákoknak is joguk van arra, hogy szeptember elsején szerb társaikhoz hasonlóan nekik is minden tankönyvük meglegyen.
