Aki ismer, tudja, mennyire szeretem az állatokat, kiváltképp a kutyákat. A Szabadkán most hatályba lépő állattartási rendelet el is keserített, fel is háborított, még úgy is, hogy van pozitív vonatkozása is. Sosem tartottunk otthon kecskét vagy disznót, de emlékszem, egy időben szaladgált néhány tyúk az udvarunkban. Most már ezt sem lesz szabad, mert a piros, azaz a tiltott zónában lakunk. Az a kakas is a tiltott zónában kapirgál, amit nem is olyan rég, egy gyönyörű hajnalon hallottam kukorékolni a közelben. A rendelet alapján ő sem sokáig köszöntheti már a pirkadatot, hiába nem zavar senkit. A papírforma szerint nincs helye ezen a helyen, de ha a felügyelőség a hajnali órákban elkerüli ezt a környéket, talán megúszhatja.
Odafent, magasan a vártoronyban, ahol a számok, az ábrák, a statisztika és a sokszor sánta logika alapján hozzák meg a törvényeket és szabályozzák az életünket, ritka, hogy a rideg racionalitást időnként az érzelmek, a humánusság, az empátia hassa át, hogy a papíron jól hangzó előírások gyakorlati alkalmazásáról is elmélázzanak. Csak összehangolnak, szabályoznak, döntenek, mi pedig igyekszünk alkalmazkodni, hogy elkerüljük a büntetést. Én legalábbis a szabadkai képviselő-testület most megszavazott állattartási rendeletében ezt látom. Megszabják, hol, milyen állatot tarthatunk, és mennyit. Akinek több van, belátása szerint intézkedjen. Adja el, keressen új gazdit, vágja le, tegye ki az utcára... A szabály az szabály, hacsak nem hunynak szemet felette bizonyos esetekben. De akkor meg minek? Macskatartók és kistermelők is téphetik a hajukat, ha minden előírásnak meg akarnak felelni. Az előbbiek azért, mert mondjuk négy cicusból kettőtől meg kell szabadulniuk, hiszen összesen két macska tartása engedélyezett, és előjön a „melyik ujjamat vágjam le” dilemma. Hogyan döntsük el, melyik állattól szabaduljunk meg? Hol tudunk ilyenkor istent játszva emberek maradni? A kistermelőknek pedig, akik tulajdonképpen ebből élnek, csökkenteniük kell az állatállományukat, két éven belül pedig át is kell őket telepíteniük a piros és narancssárga övezetből a zöld zónába. Igaz, néhány helyen az is elég lesz, ha egyszerűen átköltöznek az utca másik oldalára a piros övezetből a zöldbe, mert ilyen területe is van a városnak. De Mariska néni – aki a hátsó udvarban nevelgeti az öt tyúkját, mert így legalább a tojásra nincsen gondja, és néha-néha egy finom tyúkhúslevessel kedveskedhet az unokáknak – szintén fenheti már a kését, ha a piros zónában lakik.
A tiltott övezetben élők két kutyát és két macskát, valamint galambokat és egzotikus állatokat tarthatnak, ez utóbbiból viszont annyit, megfelelő feltételek mellett persze, amennyi nem zavar másokat. Ami nálam kiverte a biztosítékot, az az, hogy ha szó szerint és helyesen értelmezem a rendeletet, akkor fél éven belül kénytelen leszek eldönteni, melyik kutyámat ítéljem halálra, a megmaradt kettőt pedig külön elkerített helyen vagy láncra verve kell tartanom a szomszéd udvarától legalább öt méterre. Az ebek házőrző funkciója tehát kútba esett, a hideget esetleg kevésbé tűrő kutyák pedig vessenek magukra. Egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy egy nagy mozgástérhez szokott állatot két négyzetméternyi helyre zárjak, a másikat pedig sintérkézre adjam, hogy néhány héten belül a dögkútban végezze. Vagy az állatorvosok vállalják majd, hogy a következő időkben esetleg állatok százait kell majd elaltatniuk, mert a tiltott övezetben csak két kutya lehet? Miért nem lehet inkább egy hosszabb időszakot kiszabni, hogy az állatok nagy része természetes halállal múljon ki?
Hol van ebben az állatok védelme és jóléte? Mert a rendelet elméletileg erről is szól. Próbáltak valamiféle egyensúlyt találni, egyszerre óvni a környezetet és odafigyelni, hogy a közelben élők élete is zavartalan legyen, meg az állataratás körülményeit is jobbá tegyék. Ebben megszabták, mekkora területen hány állat tartható, és milyen feltételek mellett. Újraírták a trágyatárolás szabályait, így rosszul járt, aki csak nemrég, a régi előírás szerint alakította ki a helyét, megszabták az emésztőgödör tisztítását, a rágcsálóirtást, a fertőtlenítést és a terménytárolók távolságát a szomszéd telkétől. Nincs ezzel semmi baj, de aki mindennek eleget szeretne tenni, máris kezdheti az építést, áthelyezést, feltéve hogy futja rá.
Nem tudom, hogy a városom, amelyik eddig sem nagyon állt a helyzet magaslatán, ha a kóbor állatok számáról, begyűjtéséről és gondozásáról volt szó, hogyan fog megküzdeni egy olyan esetleges problémával, ha az emberek más megoldást nem látva tömegesen kiteszik az utcára négylábúikat. A rendeletben pedig külön meg is tiltják, hogy a kóbor állatokat közterületen önkényesen etessük és gondozzuk (ezek szerint, ha a főtéren sétálva egy csont sovány, legyengült ebbel találkozom, nem adhatom neki a fél kiflimet, mert ha lefülelnek, megbírságolnak). Persze az is tilos, hogy az állatokat sorsukra hagyjuk. Ami ismételten szépen hangzik így, csak sokan nem érzik a súlyát Saint-Exupéry szavaiak: „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.” Úgyhogy valószínűleg ez ezután sem tart vissza senkit attól, hogy nyűggé váló háziállatát szélnek eressze.
Elfogadom, hogy kell valamiféle szabály, csak átgondoltabb, humánusabb megoldást vártam. Igaz, én csak egyszerű állatbarát vagyok, így elfogult és rémült is egyben. Hogy a gyakorlatban hogyan fog mindez megvalósulni, nem tudom, de az előrevetített lehetőségek engem nagyon elszomorítanak. Mert én még azok közé tartozom, akik felelősséget éreznek azért, amit megszelídítettek.
