Diákként soha sem tudtam igazán, hogyan kell felkészülni a szeptemberi iskolakezdésre. Félreértés ne essék, nem a dolog technikai oldalára, a tankönyvek meg a füzetek megvásárlására vagy más úton történő beszerzésére gondolok, hanem sokkal inkább a lelki felkészülésre, amely jelentős mértékben meghatározza, hogy az ember milyen érzésekkel felvértezve lépi át az adott oktatási intézmény küszöbét. Arra, hogyan kell olyan módon lezárni a nyarat, hogy a diák ne vágyódjon még heteken át vissza azokra a helyekre, ahol a nyaralás során járt, ne vágyjon folyamatosan arra, hogy újra meg újra átélje azokat az élményeket, amelyek meghatározták a nyári időszak különleges pillanatait. Éppen ezért gyakran hetekbe telt, amíg visszarázódtam a mindennapok mókuskerekébe.
Valószínűleg valahogy így vannak ezzel azok a mostani általános vagy középiskolás tanulók, sőt, talán még azon egyetemisták is, akiknek a hosszú és vélhetően – vagy inkább remélhetőleg – igen tartalmasra sikeredett nyári szünidő után a héten vissza kellett ülniük az iskolapadba. Bevallom, nem irigylem őket. Miközben magam is a régi emlékeket idézem fel, arra gondolok, vajon milyen eredmények születnének akkor, ha valamilyen hirtelen jött ötlettől vezérelve úgy döntenénk, rögtönzött közvélemény-kutatást végzünk a gyermekek és a fiatalok körében, amelynek célja annak felmérése lenne, vajon mennyire várták az iskolakezdést, illetve milyen érzésekkel lépték át az iskola kapuját vagy a tanterem küszöbét. Vélhetően nem kapnánk túlzottan kedvező válaszokat, aminek következtében minden bizonnyal a végleges eredmények sem lennének túlzottan pozitívak. Pedig ha mélyebben belegondolunk, vagy, mondjuk, némiképp megpróbálunk azonosulni a diákokkal – ami korántsem egyszerű feladat –, közben vissza-visszatekintve egykori önmagunkra, valószínűsíthető, hogy a tanulók túlnyomó többsége nem tudna érdemi választ adni akkor, ha arról faggatnánk, miért van ez így, miért nem várta az iskolakezdést, miért nem szeret iskolába járni.
Mindez azonban általános jelenség, amelynek inkább csupán a mértéke változik, mintsem a ténye. Persze a mérték is lehet mérvadó, sőt, módosítható is. Azt gondolom azonban, még ennél is nagyobb aggodalomra adhat okot, hogy sok esetben már maguk a pedagógusok sem tudnak örömmel tekinteni a tanévkezdésre. Hangsúlyozom, amikor pedagógusokat emlegetek, nem azokra az iskolai dolgozókra gondolok, akik azért lettek tanárok, mert mondjuk annak idején nem volt más lehetőségük, de nem is azokra, akik saját életük sikertelenségéért a diákjaikra próbálják hárítani a felelősséget, mintegy örök ellenségként tekintve rájuk, hanem azokra az ún. nagybetűsekre, akik azért választották ezt a hivatást, mert a tanításra, az oktatásra és a nevelésre esküdtek. Arra, hogy az elméleti, vagy ha úgy tetszik, lexikális tudás mellett gyakorlati ismereteket, széles látókörűséget, gondolkodásmódot és értékrendet is próbáljanak átadni a diákjaiknak, akik ezeket a dolgokat nemcsak a felelés vagy az ellenőrző megírása idejére próbálják meg a fejükbe tuszkolni, hanem – ha nyitottak rá – örökre elraktározhatják jó mélyen önmagukban annak érdekében, hogy a későbbiek során mindig alappillérekként szolgáljanak számukra a továbbépítkezéshez, nemcsak a szakmai, hanem a személyiségbeli fejlődés útján is.
Joggal merülhet fel a kérdés, vajon mit tehet egy ilyen, hosszú évek óta a saját, belső iránytűje által kijelölt utat járó pedagógus, ha a saját maga által kijelölt útja további taposásában a politika szorító ereje meg kívánja őt törni? Mit tehet akkor, ha a hivatásába vetett sziklaszilárd hite néhány pillanatra mégis meginogna, pedig korábban olyan erős volt, hogy olykor a lehetetlennel határos feladatok elvégzésére sarkallta?
Választ persze nem könnyű adni ezekre a kérdésekre. Sőt, talán nem is lehet. Jó választ meg főleg nem. Tessék érte megkövezni, de sokakkal egyetemben továbbra sem tudom elhinni azt, hogy az a jó út, ha politikai vezetőink, akik a közösség védelmére esküdtek – legyen szó akármelyik politikai irányzat képviselőiről –, valóban azt gondolják, azzal tesznek jót a közösségnek – akár a vajdasági magyarságnak, akár bármely más közösségnek –, ha mindenáron véghez viszik akaratukat annak érdekében, hogy politikai elkötelezettségük folytán kevésbé elismert, szakmai körökben kisebb presztízzsel rendelkező, kevésbé rátermett személyeknek szavazhassanak bizalmat. Mint ahogyan az sem világos, miért kell az oktatási intézmények némelyikében az azonos tárgyat oktató pedagógusok közül a kevésbé rátermettet előtérbe helyezni a felkészültebbel szemben, pusztán azért, mert közelebb áll ahhoz a bizonyos tűzhöz. Persze, a dolog logikáját én is értem, ahogyan mindannyian értjük. A félelmeim éppen ezért nem is annyira a jelen, mint inkább a jövő szempontjából tűnnek reálisaknak. A következmények miatt. Hiszen ha valóban a közösség érdekeit kívánjuk szem előtt tartani, akkor vajon a felnövekvő generáció szempontjából nem az lenne-e a legfontosabb, ha valóban a legfelkészültebb pedagógusok készítenék fel őket arra a bizonyos nagybetűsre? Vagy ha továbbvisszük a dolgot, nem az lenne-e valamennyiünk közös érdeke, hogy a felnövekvő generáció, az utánpótlás, a vajdasági magyar közösség továbbéltetői számára minél jobb körülményeket biztosítsunk? Nem az lenne-e valamennyiünk közös érdeke, hogy a vajdasági magyar fiataloknak – az üres szólampufogtatásokon túlmenően – valóban biztosítani tudjuk a versenyképes tudás megszerzésének lehetőségét?
Visszatérve a diákok iskolához való viszonyulásához, a szakemberek szerint annak egyik igen fontos pontja a diák–tanár kapcsolat. Nem kell különösebben hozzáértőnek lenni ahhoz, hogy tudjuk, a diákok ma már sajnos az esetek többségében képtelenek példaképként tekinteni a tanárokra, sőt, általában túlzottan is kritikusak velük szemben, ami persze némiképp érthető is, ha azt vesszük alapul, hogy ma már szinte bárkiből lehet tanár, ha megfelelően helyezkedik, sőt, onnan aztán könnyen juthat még magasabbra is, a képzeletbeli ugródeszkáknak köszönhetően. Csakhogy mindeközben megfeledkezünk arról, hogy ezáltal egyrészt maga a pedagógusi hivatás is igen sokat veszít presztízséből, másrészt, ha a diákok mindenütt, még az iskolában is azt látják, hogy ügyeskedéssel sokkal többre vihetik, mint lelkiismeretes hozzáállással, akkor joggal merül fel bennük a kérdés, minek is tanuljanak. Márpedig ha ez a kérdés felmerül, hogyan válik megvalósíthatóvá a versenyképes tudás megszerzésének a lehetősége? Hiszen megszűnik bennük ennek még az igénye is.
A mesék jobbára úgy végződnek, hogy a negatív hősök erkölcsileg megsemmisülnek, majd elnyerik méltó büntetésüket. A valóságban, a mi kicsit sárga, kicsit, vagy talán egyre inkább savanyúnak tetsző valóságunkban viszont korántsem lehetünk meggyőződve arról, hogy az erkölcsi megsemmisülés útja nem azonos-e a diadal felé vezető úttal. De vajon a tekintélyelvű társadalomban milyen sokat nyomnak a latban a tekintély nélküliek?
