Az atomháborút is elképzelhetőnek tartja a Moszkva ellenőrzése alatt álló állami televízió, ha a Nyugat bármilyen agressziót hajtana végre Oroszország ellen. A figyelmeztetés azért hangzott el, mert ismét mélypontra zuhant a Kreml és a Fehér Ház kapcsolata, amely 2014 tavaszán romlott meg, amikor Oroszország elkacsmarta Ukrajnától a Krímet.
Az akkori (kölcsönös) vádaskodások, ijesztgetések és harcias üzengetések azonban még a jelenleginél is ijesztőbbek voltak. A legújabb adok-kapok sorozat a szíriai tűzszünet felborulásával kezdődött. Miközben Moszkva és Washington ismét egymásra mutogat, Szíriában folytatódik a fegyveres konfliktus, amely 2011-ben részben azért robbant ki, mert a szárazság miatt rossz volt a termés. Ennek következtében megdrágultak az élelmiszerek, amire az elégedetlenkedők tüntetésekkel válaszoltak. A békétlenség és a politikai rendszer elleni elégedetlenség vezetett azután a polgárháborúhoz.
A vízhiány a világ sok más régiójában okoz súlyos gondokat, olykor országok közötti feszültségeket. Mindez arra utal, hogy (hamarosan) az eddiginél is veszélyesebb háborúk forrásává válhat.
Az édesvízbázisokért ugyanis már javában tart a harc, a következő években pedig (még erőteljesebben) folytatódik. Az ivóvíz korunk egyik kulcsfontosságú, ha nem a legfontosabb nyersanyagává vált. A vele kapcsolatos szükséglet a XX. század eleje óta mára megháromszorozódott, mivel a lakosság, az ipar és a mezőgazdaság is egyre többet használ fel.
A Föld népességének csaknem 40 százaléka azonban nehezen fér hozzá a vízhez. Egy holland tanulmány szerint négymilliárd ember (vagyis az összlakosság több mint a fele) évente legalább egy hónapig, további 1,8 milliárd pedig akár fél évig sem jut megfelelő mennyiségű és minőségű édesvízhez.
Ahol pedig e nélkülözhetetlen folyadék hiánya lehetetlenné teszi az életet, onnan tömegesen vándorolnak el. Oda mennek, ahol nem kell szomjúságtól és aszályoktól tartaniuk. A következmény újabb hatalmas migrációs hullám lehet.
A krízis kialakulása talán még megelőzhető, de csak közös összefogással és (időszűke miatt) gyors cselekvéssel. A Világbank szerint legfeljebb húsz év áll rendelkezésre a probléma megakadályozására.
A vízmegosztás az elmúlt években már sokfelé gerjesztett kemény (államközi) vitákat; néha-néha fegyveres összecsapásokat, kisebb-nagyobb háborúkat is. A szíriai és az iraki háború okai között is szerepel a víz. A területükön áthaladó Tigris és Eufrátesz folyók ugyanis lassan többet érnek, mint a térségben található kőolaj.
Az Iszlám Állam is tisztában lehetett ezzel, amikor megalakult, majd terjeszkedni kezdett. Ha csak tehette, olyan területeket vont ellenőrzése alá Irakban és Szíriában, ahol bőven van ivóvíz. Pontosan tudta, hogy a térség legjelentősebb édesvízkészletei feletti ellenőrzés megszerzésével mind a mezőgazdaságot, mind az energiaellátást felügyelheti.
A háborúskodás a vízért nemcsak a Közel-Kelet életét keseríti meg. Afrikában máris rengeteg konfliktus kapcsolódik hozzá. Az egyik legismertebb a Csád-tóhoz köthető, amelynek megfogyatkozott vizéhez – a korábbi négy ország helyett – már csak Csád és Kamerun fér hozzá.
A Viktória-tavat szintén egy potenciális konfliktuszóna övezi. A kontinens legnagyobb természetes vízterületén Kenya, Uganda és Tanzánia osztozik, de igen gyakran vitatkozik is egymással a halászati és egyéb jogokról.
Egyiptomnak is fontos a Viktória-tó felosztása, hiszen innen áramlik ki a Fehér Nílus. Kairó ezért többször nyomatékosította: akár fegyverrel is biztosítja a számára értékes vízhozamot.
A Szahara sem kivétel. Ha valaki jó nagy területét ellenőrzi, lényegében kristálytiszta víz felett rendelkezik. A világ legnagyobb sivataga alatt ugyanis egy óriási víztározó húzódik.
A víz elosztásával kapcsolatos ellentétek Ázsiában is (újabb) konfliktusokhoz vezethetnek. Katonai elemzők ráadásul egybehangzóan állítják: a kontinens következő fegyveres összetűzéseinek oka épp a csökkenő vízkészlet lesz.
Különösen Ázsia középső részében fenyeget a veszély. Bár a régió kormányai korábban megállapodtak az elosztás szabályairól, ezt nem veszik komolyan. Sőt a térség több országa jó ideje már politikai nyomásgyakorlásra is használja a vizet és a folyók kiaknázását. Emiatt feszültségek alakultak ki az üzbég–tádzsik, az üzbég–kirgiz, a kirgiz–kazah, de a kirgiz–türkmén viszonyban is.
Pekinget is egyre több bírálat éri. Főként a szomszédos és más délkelet-ázsiai államok részéről. A tiltakozók, mindenekelőtt Laosz, Kambodzsa, Thaiföld és Vietnam, azt nehezményezik, hogy a nagy folyók kínai szakaszaira épített erőművek súlyos gondot okoznak a térség mezőgazdaságának, idegenforgalmának és halászatának. Az érintettek eddig együtt próbáltak kiegyezni Kínával a folyók ügyében, de nem sok eredménnyel.
Tibetről viszont tárgyalni sem lehet. Nem is annyira a terület geostratégiai fontossága, hanem felbecsülhetetlen értékű és kiváló minőségű roppant vízkészlete miatt, amelyet a hatalom igyekszik átvezetni Kína keleti vidékeire.
